Négy éve élek a sógiéknál, de mindig sajgó szívvel gondolok a hazámra – ezt fontos leszögeznem még az elején.

Tegnap reggel március 15-e volt. Én a szokásos rutinnal kezdtem a napom, még pizsamában főztem egy kávét, elszívtam mellé egy cigit, bekészítettem az éthordómba az aznapi ebédem, majd fogat mostam és felöltöztem. A felöltözés nekem reggelente kb öt percet vesz igénybe. Először felveszem az első zoknit, majd az aláöltözőt, aztán a sí zoknit, majd a termo pólót, és végül a sínadrágot és termo pulcsit, legvégül pedig a sí kabátom. Míg felöltözök, el is fáradok, így ezt hosszadalmas öltözködést egy kényelmes séta követi a síliftig. Negyed óra séta a hegyek ölelésében. Ez mindig megnyugtat, szeretem a reggeli sétákat.

A szintmagasság 1100 méter, ahol lakom és dolgozom pedig Flachauwinkel. Nincs itt semmi más csak két sílift, meg néhány szálloda, és pár helyi gazda.

Ahogy beérek a munkahelyre rögtön átveszem a sícipőm, és nyolckor indulunk fel a sílifttel, ki-ki a maga liftjéhez. Én fent dolgozom a hegyen, két lifttel érek fel. Az első lifttel még sokan megyünk, ezért rendesen menetiránnyal megegyezően halad felfelé, 1100 méterről 1500-ra. A második liftre már sível a lábunkkal ülünk fel, immár kevesebben, és hátrafelé. Tegnap is, ahogy mindig a garázsból kiérkező első ülésre ültem fel, és szokásomhoz híven a beülést követően elő is vettem egy cigit, hogy rágyújtsak. Még a harmadik oszlopot sem hagytuk el, amikor eszembe jutott, hogy hányadika is van.

Március 15. A lift 1500 méterről megy fel 1900-ra. A reggeli első lift, próba üzemmódban 10 perc alatt ér fel. Az embernek, aki magyar szívvel Ausztriában él és dolgozik, bizony van ideje gondolkodni míg felér. A múlton, jelenen és jövőn. Eszembe jut, hogy a gimiben a padra írtam fel a 12 pontot, és az is, hogy azt tuti megjegyzi az ember, ami tudást puskából szerez meg. Felsoroltam magamban a 12 pontot, hmmmm, micsoda forradalom volt, micsoda emberek 1848-ban. Most meg 2015. Röhögök. Éppen a csúcsra tartok. S, közben hátra tekintek. Egy rohadt áruló vagyok, jut eszembe. Épp eldobni készülök a múltam, miközben a múltam üldözött a jövőmbe.

Én otthon akartam élni, dolgozni, és a gyermekeim felnevelni. De a hazám nem akarta.

Közben felértem a lifttel, láttam ahogy a hegyek mögül felkel a nap, leírhatatlan csoda, amit minden nap ha szép az idő láthatok. Kiszállok, és lesíelek 1600 méterre, ahol az én liftem indul. Indul a munkahelyi rutin. Elsőként érek a lifthez, így én indítom be a rendszert, kinyitom a garázst, beállítom a garázsban a computert, hogy kiengedjük a lifteket. Majd a kabinban végzek egy üres próbajáratot az ülések nélkül, hogy a kötél nincs-e bejegesedve. Mire a többiek odaérnek, addigra átállítom a síneket a kiengedéshez, hogy az üléseket kigarázsoljuk. Nagyjából 10 perc múlva kész a kávé is, és az osztrák kollégámmal már azt isszuk. Beírom a naptárban a lift adatok, mint nyomás, kötélfeszesség, hőmérséklet. Mutatom neki, hogy március 15-e bizony Magyarországon nemzeti ünnep. Kérdésére, hogy hogyan ünnepeljük meg, csak annyit tudok válaszolni, hogy többnyire tüntetésekkel – és elszomorodok. Azt kérdezi erre, hogy akkor jobb lenne itt élni, a gyermekeimet majd itt felnevelni.

És igen fejembe szöget üt, hogy talán jobb lenne itt élni, talán jobb lenne itt egy gondtalan osztrák parasztnak lenni. Állatokat nevelni, gond nélkül élni.

De a múltam úgysem tudom kitörölni, a padra felírt 12 pontot elfelejteni.

Az előző posztomban már leírtam, hogy milyen szerelmes és boldog vagyok, s egyben megígértem, hogy beszámolok az új állásomról. Bocsánat, hogy a soron következő posztra mindig annyit kell várni, de valahogy repül az idő. Rá kell jönnöm újra és újra, hogy az írás már csak hobbi marad nekem, nem tudok rendszeresen, akár heti több alkalommal leülni, mert nincs rá időm. És azt is be kellett látnom, hogy ennek én kifejezetten örülök. Aztán eszembe jutott, hogy mindig leírom, hogy persze-persze jó dolog itt kint élni és jól keresni, de ezzel mindig szembe állítom a rossz dolgokat, hogy a családot otthon hagytuk. És részben még mindig így gondolom, de közben tagadhatatlanul jól érzem magam itt, mert az én kedvesem, az én menyasszonyom az én új családom – ami persze nem jelenti azt, hogy a szüleink ne hiányoznának. De mi ketten itt kezdtük el a közös életünket, és itt is tervezzük a jövőnket. Szeretünk itt élni és itt dolgozni, kezdünk beilleszkedni. Ez ilyen. Ez már nekünk nem rossz dolog, nem elszakadás az otthonunktól, csak máshogy látjuk ezt a kalandot. Magyarország még mindig a szülőföldünk, szeretettel gondolunk rá és egyben szomorúan halljuk a híreket az otthoni zavaros időkről. De az otthonunk már Flachauwinkel. Ezt fontosnak tartottam leírni, mert sokat tanulunk itt kint a helyiektől, és ezt tudniuk kell azoknak is, akik egy ausztriai munkavállaláson gondolkodnak.

A munka meg munka. Én még ugye márciusban meccseltem le, hogy is legyen tovább a nyáron. Szerencsés helyzetben voltam, mert eleve nem úgy jöttem ki három éve dolgozni, hogy a hitel vagy a szegénység űzött ki, hanem kaland volt, meg a jobb pénz, kényelmesebb élet vonzott. Márciusban viszont tudtam, hogy a most nyáron valahogy be kell hoznom a tavaly nyári mínuszom, annak ellenére, hogy van megtakarításom, biztonságban van az anyagi helyzetem, majd egy évig is tudnék élni, ha munkaképtelenné válnék. Viszont a tavalyi évet mínuszban zártam. Ott kezdődött, hogy a húszéves autómat lecseréltem, hiába imádtam, eljöttem a váltás ideje. Nem vagyok túl jó üzletember, minden vevőt elzavartam, aki rosszat mondott a szeretett autómra, mondtam, hogy mégsem eladó. Aztán jött Zsolti, tudtam, hogy ő nem csak tárgyat fog venni, ezért nagyon jó áron adtam oda neki az autót. De nagyon örülök neki, hiszen tudom már, nem kerülhetett volna jobb helyre az én imádott autóm. Zsolti imádja, gondozásba vette, minden a legnagyobb rendben. Én meg vettem egy full etrás volvót. Amit aztán hülye fejjel, részegen darabokra is törtem. Mivel voltak tartalékaim, és nem volt hitel az autón, így csak mínuszban zártam az évet, de nem viselt meg anyagilag a történet. De mint írom, márciusban úgy éreztem, hogy vissza kell hoznom az autó árát. Ezért csak úgy akartam állást, hogy legyen borravalóm - tehát spórok a fizetésem elköltésén. Az elmúlt két nyáron ugyan a Housekeepingben dolgoztam a Robinsonban, viszont mindig esti műszakba, így egy fillér sem ütötte a markom, pedig tudtam, hogy a szobalányok nagyon jó pénzeket kapnak. Amikor felkerestem a főnökasszonyt, csak úgy akartam munkát, hogy nappal. Elzavart. Majd jött a felszolgálói állás. A Robinsonban svéd asztal van, nem fizetnek a vendégek, ergo nincs borravaló. Plusz estig kell dolgozni. Nem vállaltam. Aztán az jött amire nem is gondoltam. Felhívtak, hogy legyek londiner. Reggel kilenckor kezdek, ötig vagyok, közben fél óra ebédszünet, plusz sok borravaló. Tessék? - kérdeztem, de meg sem vártam a választ, vágtam rá, hogy igen. Ki ne fogadná ezt el, amikor nem kell nyolc órát dolgozni, nem kell takarítani, és sok a borravaló. És akkor még nem is sejtettem, hogy mit is jelent ez az állás. De megnyugodtam, elindult a folyamat, hogy egyenlőbe hozzam a tavalyi év mínuszát. Közben megcsináltam az adóbevallásomat, itt kint. Amit úgy kell elképzelni mint otthon, csak visszakapsz éves szintet ezer eurót. Nem rossz ugye? A két szezon között pedig Nóri munkahelyén dolgoztam, közös főnökasszonyunknál. Ugye ő a téli főnököm. A legjobb főnök, most már nem is kérdés. Felajánlotta ugyanis, hogy abban az egy hónapban, amíg nem kezdődik el a robinsoni küldetésem, dolgozzam náluk. Fizu, plusz benzinpénz. Sok plusszal jöttem ki belőle, plusz Nóri sem érezte úgy, hogy míg ő dolgozik, addig én csak a lábam lógatom egész nap.

Aztán eljött az első napom az új álláskörömben, ismét a Robinsonban. Izgultam rendesen, hiszen nyitás napon kezdeni kemény dolog, mindenki rohan, sok vendég jön. De a recepciósok tündérek voltak, az új főnökasszonyom pedig elmondta mi is a feladatom. És akkor értettem meg igazából miért Clubhotel a Robinson. Mert a show mindennél fontosabb. Én sem londiner lettem, hanem Koffer und logistic manager. Velem és a recepciósokkal találkozik először a vendég, fontos a körítés, fontos, hogy hova érkezik meg nyaralni az akár ezer km-es útja után az autójából kiszálló vendég. Én fogadom őket, jópofizok velük, meghívom őket egy italra, vagy napszaktól függően az étterembe invitálom őket, és csak utána jön, hogy becsekkolnak, hogy felküldöm vagy felviszem a csomagjaikat. Jól kell érezniük magukat nálunk, és ezért nekem mindent meg kell tennem. Ha kell elszívok egy cigit a családfővel, vagy fozicok a gyerkőcökkel, a lényeg, hogy az ő nyaralásuk akkor kezdődik, amikor kiszállnak a kocsiból, és attól a pillanattól kezdve jól kell érezniük magukat. Velem ismerkednek meg először, ezért hozzám jönnek később is, hiszen bizalmasok vagyunk, én kedves voltam velük, máskor is az leszek. Megoldom a problémáikat, ha kell behívom a személyi edzőt a szabadnapján, vagy előre hívom a bicikliszerelőt. És a vendégek nagyon hálásak. A zsúfolt napokon segítőim vannak, így a vendég azt látja, hogy még meg sem kapta a szobaszámát de én már felvitettem a cuccait, és örül, mert nem kell ezzel foglalkoznia, és akkor jönnek a zsíros kézfogások. Ennél is jobb, ha én kísérem fel őket, viszem a cuccaikat, megy a jópofizás, otthon érzik magukat, és nyílik a pénztárca, jön a kézfogás. Nem ritka, hogy egy vendég egy hét alatt 15-30 eurót hagy nálam, csak azért mert elégedett. És ez egy nagy hotel, sok vendéggel. Persze közben megszerettem ezt a munkát, így nem csak a borravalóért vagyok kedves, tényleg kezdem megérteni, hogy a vendégnek jól kell éreznie magát. Örömmel foglalkozok velük, mert az a legkirályabb érzés amikor a szabadnapomról úgy megyek vissza dolgozni, hogy a recepciósok azzal fogadnak, hogy tegnap utazott haza az xy és mennyire sajnálta, hogy nem tudott elbúcsúzni tőlem. Ilyenkor tudom, hogy nem csak a borravaló számít, és ez jó.

És ilyenkor elégedetten dőlök hátra este a fotelemben, mert megéri jól dolgozni, mert megéri nyelvet beszélni, mert fontos jól dolgozni és a nyelvet beszélni. És bár alul kezdtem, mindig van esélyed felfelé mászni azon a bizonyos ranglétrán, mert ha kijössz, akkor nem csak a wc pucolás meg a mosogatás vár rád. De ezért neked is tenned kell. 

Jól elmaradtam már megint a beszámolókkal, de az elmúlt két hónap úgy telt el, mintha csak tegnap írtam volna meg az áprilisi posztom, mikor már tavasz volt, de még síeltem a hegyem.

Áprilisban már mindketten rendesen be voltunk sózva Nórival, hogy mikor mehetünk haza, ezért rendre egyre agresszívabban válaszoltunk az ezt firtató kérdésekre. Ugyanis mi sem tudtuk pontosan, és azt hiszem ez volt a legrosszabb. Jó lett volna már kiszakadni az itteni falusi télből, jó lett volna már hazamenni a családhoz. Meg persze az autómnak is ezer nyűgje lett a tél végére, ez is bosszantott már. De pontos dátumot senki sem tudott mondani, meddig is tart pontosan a szezon. Míg lent a virágok nyíltak, fent még a síelők koptatták a pályákat, velem együtt. A pálya minősége napról napra gyérebb lett, délután már csak emlék volt a délelőtti síelés élménye,  a felhőtlen síelés átváltozott kényelmetlen, nagykabátos vízisíre. Aztán április 12-én úgy döntöttek, hogy április 19-én bezárunk, nincs mit csinálni, az egész télen várt nagy havazás áprilisban sem lepett meg minket. Előbb bezárunk, tarthatatlan állapot, hogy a nap végén a sarat kell lemosni a lécekről, boardokról. Igen, volt olyan része a pályának, ahol vagy két méteren hiányzott a hó, így a füvön csúsztál át.  Aztán persze két nappal a döntés után leesett vagy egy méter hó. A zárást követően meg még egy méter. De ez már Murphy…

Örültünk, hogy nekem már legalább van időpontom a szabadulásra, de Nóri még mindig nem tudott semmit. Én viszont megnyugodtam, mert Zsolti – a hegyen megismert jó barátom – közben hazavitte a kocsim, hogy javítson állapotán, a műtét jól sikerült, egy gonddal kevesebb – bár teljesen egészséges még mindig nem lett. A haza utat viszont már nyugodtabban vártam, már nem idegesített annyira, hogy mikor is mehetünk végre. Aztán Maria úgy döntött, hogy nem kínozza tovább Nórit, hazaküldött minket húsvétra. Volt nagy öröm otthon, hiszen senki sem tudta, hogy érkezünk, sikerült szép kis meglepetést okoznunk. Aztán az otthon töltött három hét megint eltelt szokás szerint egy pillanat alatt. Viszont emlékezetes marad nekünk, hiszen 2014 tavaszán, egészen pontosan május 6-án lettünk jegyesek. Ez persze Nórinak volt meglepetés, hisz én ezt terveztem már vagy három hónapja. Figyeltem a télen, hogy melyik gyűrűket hordja, melyik lehet majd a mintadarab. Nézegettünk nyaralási opciókat, én persze azt figyeltem, hogy hol lenne a legromantikusabb megkérni a kedvesem kezét. Mindeközben akárhányszor a leánykéréssel viccelődtünk, igyekeztem megnyugtatni, hogy annak is eljön majd az ideje, ne akarjon kapkodni, nem lóverseny ez – és azt hiszem így utólag sikerült is elhitetnem vele, hogy nem mostanában ereszkedem még térdre. Tudtam már a gyűrűméretet, az utolsó napon mikor pakoltunk, hát kicsentem a próbagyűrűt, de a helyszín még nem volt meg. A nyaralásban nem tudtunk megegyezni, hiszen otthon csak alig három hetet tölthettünk, és szinte mindennapra volt valami program, nem tudtunk eltűnni még pár napra sem. Így két opcióm maradt. Vagy a megismerkedésünk, az első csókunk helyszínén, a Kleinarl végén fekvő Jägersee-nél kérem meg a kezét, ahol a napfelkeltét csodáltuk egy hídról, vagy még otthon. Előbbi opciót végül elvetettem, hiszen így a család kimaradna a leánykérést követő ünneplésből. Ezért otthon kértem meg. Mivel nagy meglepetést akartam, így spontánnak kellett tűnnie minden lépésnek. A helyszín ezért mindenképpen Szentlászló és vagy környéke lehetett. Először arra gondoltam, hogy ott kérem meg a kezét, ahol édesapja is megkérte az édesanyja kezét, a faluban ahol a nagyszülői ház is áll, pontosan a közeli kilátónál. Tökéletesnek tűnt a helyszín, de Nórit az Istennek sem tudtam rávenni a kirándulásra. Majd egyik nap kitaláltuk, hogy elmegyünk pecázni a Szentlászló melletti Boldogasszonyfára. Tudtam, hogy itt kell lépnem, ha szép időnk lesz, akkor egy stégen állva, háttérben a gyönyörű tájjal biztos sikerül meglepnem. Ezért még előző este félrehívtam az édesapját, aki azonnal áldását adta a tervemre. Másnap gyönyörű időnk volt, tökéletes napot fogtunk ki a pecázáshoz, élveztük is nagyon, rengeteget nevettünk, hiszen én még „pecaszűz” voltam. Aztán Nórival elmentünk sétálni. A jövőről beszélgettünk, arról hogy hogyan sikerült az egy héttel korábbi szüleinket egymásnak bemutató akciónk. Mit ad Isten pont egy stégen álltunk, amikor Nóri felé fordultam és megkérdeztem, hogy akkor most már a feleségem lehet-e, miután a szüleink kedvelték egymást, vajon megkérhetem-e a kezét. Nevetve csak annyit mondott, hogy ahhoz bizony le kell térdelnem először és csak úgy mondhat nekem igent. És akkor a legnagyobb meglepetésére én letérdelem és elővettem a zsebemből a kis piros ékszeres dobozt és feltettem azt a kérdést, amit már oly régen vártam, hogy megkérdezhessem. Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem! Nóri persze a homlokomat fogdosta, hogy megsütött-e a nap, azt hitte csak viccelek. De amint megnézte a gyűrűt, tudta, hogy komoly vagyok, és természetesen azonnal igent mondott. És akkor ott rögtön leesett neki, hogy az elmúlt két hétben miért jártam annyit autógumishoz, ez volt ugyanis a rendszeres elfoglaltságom. Elmentem, hogy nyári gumit kell vennem a kocsira, közben persze ékszerboltban voltam mindannyiszor. Aztán végül autógumit is kellett vennem…, hogy le ne bukjak. 

Nagy volt otthon az öröm, elkelt a leányzó végül. És nagyon boldog vagyok én is, mert nekem a boldogasszonyfői halásztó ezerszer meghittebb, mint Párizs vagy más számunkra oly rideg, de mégis oly romantikusnak tartott város. Hiszen ha hazamegyünk, mindig megállhatunk a tó partján, ahol megkértem a kezét, ide elvihetjük az unokáinkat, itt mindig vigyorogni fogok, hiszen életem szerelme itt mondott nekem igent.

Aztán már indulhattunk is vissza, alig pár nappal a nagy nap után, hiszen újra dolgoznunk kellett. Most viszont csöppet sem voltam szomorú, hiszen a menyasszonyommal térhettem vissza közös kis otthonunkba. Azzal a lánnyal, aki oly sokat jelent nekem, aki oly sok szeretetet ad, aki megváltoztatott, aki új értelmet adott az éeletemnek, aki mellém állt pont egy éve, amikor a balesetem volt. Akibe az első naptól szerelmes vagyok és aki miatt olyan boldog vagyok, mint már rég nem voltam korábban.

Most viszont megyek is, mert beköszöntött a nyár, és lehet úszni a medencében, de ígérem a következő posztban mesélek az új állásomról.

Ps: Az kimaradt, hogy április 19-én egy újabb, most már a harmadik szezont zártam sérülés nélkül. Mindig várom, hogy ezt leírhassam, hiszen egész télen síelek, és sajnos rengeteg sérülés, balesetet látok… úgyhogy hurrá! 

Mindig mindenki azt kérdezi, hogy van-e még hó. Bólogattunk is rendesen, hogy a pályán van még, de amúgy nyílnak a virágok, tavasz van már inkább mint tél. Aztán az időjósok szóltak, hogy vasárnap jön minimum 50 cm. Márpedig itt a meteorológia nagyon toppon van – nem úgy mint otthon, ahol bemondanak mindent, eső szél napsütés várható. Szóval tegnap leesett minimum 50 cm hó, ki tudja pontosan hány centi, de a hegyen fent méternél is több.

Remélem ezzel a kis időjárás jelentésemmel el is tereltem mindenki figyelmét arról, hogy milyen régen is írtam már rólunk. Mert ugye már régóta Rólunk van, és ezért jóval kevesebb időm marad másra, de nem is bánom. Pedig sok minden történt velünk mostanában.

Nóri tök jól síel már – a babypályán, kirándultunk többször Salzburgban, ástunk ki sokszor autót a hóból, sétálunk nagyokat, de oka van, hogy itt élünk az Alpokban. Jól élünk, mindenünk megvan, de ehhez el kellett hagynunk a hazánkat, ezért csak az internet köt össze minket a családunkkal, a barátainkkal. És ez nagyon nehéz dolog, hisz nem egyszer látom Nórin, hogy annyira megölelné otthon hagyott szeretteit. És persze ezzel én is így vagyok. De sajnos csak itt tudunk európai életet élni; értsd: két autó, szauna, medence és sorolhatnám még. Persze sokszor ültünk le az asztalhoz az elmúlt két hónapban, pont emiatt. Hol éljük, hol dolgozzunk – tettük fel egymásnak a kérdést. De mindig csak abban egyeztünk meg, hogy mindegy hol és hogyan, csak együtt legyünk. Ebből kiindulva döntöttük el, hogy csak olyan munkát vállalunk el, amikor az estéink szabadok, és együtt lehetünk. Másképp nem éri meg, nincs az a pénz, ami kiválhatná az együtt eltöltött időt. Mert időközben még messzebb lévő még jobban fizető állásokat néztünk magunknak, de a munkaidőink ütötték volna egymást – így ezeket elvetettük. Mivel Nórinak itt rendes éves, fő állása van ezért a terv így arra módosult, hogy maradunk, és én keresek állást. Mert nekem szezonális állásom van: a télen a hegyen vagyok a nyáron pedig eddig Kleinarlban, a Robinsonban dolgoztam. A Robinson volt a „B” terv, a menedék, ha nem lenne más. Mivel Maria, a közös főnökasszonyunk folyton a Robinsont hajtogatta, hogy oda menjek vissza a nyárra, így elküldtem a jelentkezésem, akárcsak tavaly tettem. Igazából ez volt a legkényelmesebb a módja a munkakeresésnek, hiszen tavaly nyár végén abban maradtam a volt főnökasszonyommal, hogy jövő nyáron találkozunk. A biztos lehetőség. El is küldtem február végén a jelentkezésem, majd kaptam választ március elején, hogy nincs több hely, mindenki marad a télről. Na erre nem számítottam. Mondtam Nórinak, hogy nemleges választ kaptam, aki mondta is főnökasszonyunknak, aki meg is ijedt, hogy elveszti Nórit, így odaszólt azon nyomban a Robinsonban, hogy ez mi? Még aznap hívtak is a Robinsonból, hogy van munka, elvállalnám-e. Nemet mondtam, amit csak azzal indokoltam, hogy a kedvesemmel tölteném inkább az estéim. Igen, pincérnek mehettem volna, és dolgozhattam volna mindennap éjfélig. Kösz, nem. Maria is megértette, de még mindig félt, hogy elveszti Nórit, így újabb megoldásokat keresett, a legszimpatikusabb lett volna nekem, hogy bejelent munkanélkülinek, több pénzért mint amennyi a Robinsonban a fizetésem lenne. Nem én inkább dolgoznék – mondtam Nórinak, és elkezdtem állást keresni. Találtam is egy jót. Éves állás, Flachauban, jó hely, jó pénz. Áhh, mondtam, ma nem küldöm el a jelentkezésem, hiszen vasárnap van. De elküldöd – mondta Nóri, és én elküldtem. Hétfőn válaszoltak is, hogy mikor tudunk személyesen találkozni. Én kedden pont szabad voltam, így kedd lett, délelőtt 10 óra. Bemutatkoztunk, minden oké volt, de azért egy próbamunka jó lenne, akár most rögtön – mondta a hölgy. Viszont mi meg pont mentünk Salzburgba az állatkertbe. Így egy héttel eltoltuk a próbamunkát. Ott is voltam a megbeszélt időpontban, gyorsan megnézték, hogyan dolgozom, jópofiztunk majd elköszöntem. Abban maradtunk, hogy hívnak majd. Éreztem a hangjukon, hogy nekik túl kései lenne a nekem túl korai május elseji kezdés. Azóta sem hívtak.

Hívott viszont a Robinsonból egykori főnökasszonyom, hogy lenne egy újabb állásajánlatuk nekem, ami nem estig tartó munka, ötig végeznék mindig. Másnapra meg is beszéltünk egy randit – közben pedig röhögtem, sejtettem, hogy Maria keze van ebben is. Találkoztunk is a héten, kedden. Az amúgy elég határozott fellépésű, néha már túlzottam magabiztos és egyben szigorú főnökasszonyom most olyan kedves volt, hogy a hátam mögé is néztem többször, nincs-e itt a kandikamera. Miközben a kávénk szürcsöltük és a téli szezonról beszélgettünk egyszer csak csatlakozott a recepció főnök is – ekkor már tudtam, hogy valami turpisság van itt. És akkor elkezdték vázolni, milyen állást találtak ki nekem – én pedig iszonyat vigyorogtam magamban. Segítenék kb. mindenben ami a vendégekkel kapcsolatos, így amikor megérkeznek, fogadom őket, mint londiner felviszem a csomagjaikat, beszélgetek velük, bemutatom a szállodát kicsit. Ha nem a szállodába érkeznek, hanem a reptérre, vasútállomásra, akkor kimegyek eléjük a szálloda kisbuszával. Ha kirándulni mennének, de nincs kedvük gyalogolni, én viszem őket a kisbusszal. Segítek a pikniknél is, ugye fuvarozom a piknikhez szükséges dolgokat, majd a vendégeket a piknikre. Mindezt sok borravaló kíséretében. Amikor pedig a Housekeeping úszik a melóban, akkor ott is besegítek. Ezért volt hát a közös munka megbeszélés. Elfogadtam az állást, mindenki boldog volt hát. A nyár megint megoldódott, a tél nem kérdés, jövő ilyenkor pedig leülünk az asztalhoz, és kitaláljuk, hogyan tovább.

Addig is élvezzük, hogy tavasz van, hogy a medence mellett napozhatunk, hogy meghívhatjuk vendégségbe a barátainkat, a családunkat. Hogy csinálhatunk király grillpartit, biciklitúrát és csupa jó programot majd a nyáron. És élvezzük, hogy itt vagyunk egymásnak az Alpok tövében.  

Nincs is ezen mit magyarázni; Nóra síel.  

A képlet tök egyszerű, hiszen itt élünk az osztrák Alpok egyik síparadicsomában: a dolgozóm vagyis a Shuttleberg öt perc sétára van, a teraszról pedig a szemközti felvonóra látunk rá, ami mindössze 500 méterre fekszik a bejárati ajtónktól. Nem is volt hát kérdés, hogy Nórinak is síelnie kell. Gondolnánk. Mégis két hónap kellett hozzá.

Persze ez nem Nóri hibája volt. Valahogy mindig közbejött valami, plusz sokat variáltunk a felszerelés beszerzésével. A történet valahol ott kezdődik, hogy minit elástam a ház mögött, mondeó pedig a lenti kocsma mellett adta meg magát. Még december közepén kért meg Zoli, hogy járassam meg a Mini cooperét, mert ő ritkán jut le a hegyről, a kocsi meg lent áll a hidegben, hóban. El is hoztam a kulcsot, és örültem is, mert még nem vezettem minit, ki kellett próbálni. Egészen addig nem is volt vele gond, míg nem gondoltam úgy, hogy meg kellene vele fordulni a ház mögött. Azzal a lendülettel, ahogy egyesbe tettem jobbra fordultam, hogy majd én egy szépen kivitelezett „Y”-nal megfordulok – ugye rutin harmadik óra-, bent is maradtam vele a hóban. A kerekek pörögtek, majd csak az egyik, aztán egyik sem. Full elásta magát. Jó, gondoltam, majd másnap délben kiolvad, úgyis enyhe volt az idő decemberben. Minit ott hagytam a hóban, Zoli úgysem tudja meg, elmegyünk bevásárolni mondeóval – mondtam Nórinak. Le is mentünk mondeóért, ami a kocsma mellett parkolt - mini és Nóri alfája ugyanis elvette előle a helyet a ház előtt. Mondeó viszont nem indult… a nagy hidegben lemerült az aksija. Na itt már betelt a pohár, ilyen pechem nem lehet – gondoltam. Hirtelen egy rakat megoldandó probléma jött közbe, Nóri síelése máris csúszott. A szabadnapján mehetett inkább aksit venni nekem, délben pedig figyelnie kellett, kiolvadt-e már mini. Persze a mini nem olvadt ki, az aksi meg nem volt jó. Idegeskedtem is rendesen, mire Nóri felhúzta magát, és másnap megoldott mindent. Elment, kicserélte az aksit jó aksira, majd amikor hazaért egy lapáttal elkezdte kiásni minit. És amit a fejébe vesz az úgyis lesz. Mire hazaértem kint volt a mini. Persze segített neki a szomszéd belga srác, meg három orosz vendég, de a dicsőség természetesen az övé.  Megnyugodtam én is, jöhetett a sí projekt, ami így már januárra tolódott.

A legnehezebb a sportszerek beszerzése volt. Én próbáltam felkészíteni Nórit, hogy a síbakancs az a legkevésbé sem olyan, mint amikor felhúz egy cipőt, és jár benne. Elmondtam, hogy a síbakancs az amúgy egy baromi kényelmetlen dolog, egy merev műanyag, ami szorít, amiben nem lehet járni. Tudomásul vette, mégis reklamált, amikor felpróbálta az első síbakancsot. Sose fogom elfelejteni, amikor rám nézett, és azt mondta, hogy ez nem kényelmes, majd visszatette a polcra, és kijelentette, hogy na végeztünk is. Esküszöm, egyszerre lett vörös a fejem, és röhögtem tiszta szívemből. Jó, oké, halasszuk el egy időre a dolgot, ráér még síelni.

Aztán az egyik nap olyan szép idő volt, hogy felhívtam Nórit, most azonnal béreljen sícuccot, és jöjjön ki a pályára – gondoltam, ha kipróbálja, tetszeni fog neki, és felpörögnek az események, lesz hamar saját bakancs, saját léc is. Na ebből persze veszekedés lett, de legalább ott volt a pályán, lábán a bérelt felszereléssel. Pár nagy esés és kis hiszti után túl voltunk az első közös sí kalandunkon is. Nóri szinte megtanult hóekézni, ami a síelés első lépcsőfoka. Persze én is kapkodtam vele, el is felejtettem, hogy milyen nehéz kezdőként ráállni a sílécekre. A lényeg, hogy szerencsére nem sikerült elvennem a kedvét, és a dolgok is felgyorsultak. Lett szép sí meg bot, meg bakancs, pénteken pedig jön velem gyakorolni, és már látom is magam előtt, ahogy egy két hét múlva már együtt csúszunk a hegyen. Addig is a babypályán sasszézunk, óvatosan, lassan. 

És még pár ködös napos kép, Anettől. Képeslapkészítést vállal, cím és név a szerk.-ben :)

Még szeptemberben írtam arról, hogy mennyire is várom a telet, hogy az mindig olyan jó, hogy akkor érzem
igazán jól magam, amikor sível csapatom a hegyen. Aztán írtam arról is, hogy mennyire jó lesz otthon a két szezon között, és hogy Nóri milyen nagy lépésre szánta el magát – történetesen, hogy munkahelyet és egyben lakóhelyet is vált, hogy velem lehessen. És tényleg jó volt otthon. Gondtalanul teltek a napok mindaddig, amíg már csak egy hét volt vissza az indulásig, majd csak pár nap. Egészen pontosan három nappal az indulás előtt Nóri nagyszüleinél vágtunk disznót. Gyönyörű időnk volt, érződött már, hogy bizony itt van a tél, de a nap szépen sütött, jó társaság gyűlt össze, jó hangulatban dolgoztunk, és sokat nevettünk – városi gyerek lévén sok vicces pillanatot szereztem kedvesem családjának, amint pl. egy fél azonban még így is száz kilós disznóval a vállamon botorkáltam be a feldolgozóbrigád felé. Valahogy olyan tökéletes volt minden; a lemenő nap fényében ahogyan a parasztház verandájának lépcsőjén megpihentem, egy percre eszembe jutott, hogy nincs az az Isten, hogy én visszamenjek labancföldre. Igen, akkor ott elszomorodtam, hogy ezt az egyhónapnyi tökéletes pillanatot megint feladom. Viszont most olyan történt velem, ami még egyszer sem korábban, mikor visszaindultam volna. A szerelmem mellém bújt, és átölelt. És eszembe jutott, hogy semmit sem kell feladnom, közel sincs vége annak a tökéletes pillanatnak. Mert ő jön velem, és együtt leszünk. Láttam rajta, hogy bizony fél, kétségekkel teli, mert ismeretlen helyre jön, mert új lesz neki minden – mert most a hegy túl oldalán élünk majd. De azt is láttam a szemében, hogy milliószor is újra így döntene, hogy velem legyen.

Aztán összepakoltunk: világítófa, hólapát, teszkós fenyő, meg a díszek  - telepakoltuk Rómeót és Mondeót. Gyors puszi mindenkinek, és már indultunk is. Gond nélkül daráltuk le az 500 jól ismert km-t, míg Flachauwinkelbe értünk. Egy nagy kő rögtön le is esett a vállunkról; hiszen az ígéretnek megfelelően szép lakást kaptunk, már csak Nóri izgult a munka miatt. Rám nagy csodák nem vártak, ismerem a kollégáim, a hegyet, s a vigyor is hamar kiült az arcomra, mivel már az első napomon sível csapattam, mégpedig két nappal a nyitás előtt. Ez még mindig leírhatatlan élmény, hogy amikor senki más nem síelhet, akkor én már igen. Hál’Isten Nórinak sem kellett sokat itthon szobroznia, a beígért egyhetes kényszerpihenő helyett azonnal munkába állhatott, így igazán még ki sem pakoltunk, de már mindketten dolgoztunk. Nórinak a főnökasszonyunk bejárónője segített kiismernie magát az új helyen. Violetta segített nekem is annak idején, ez most jó alap volt kettejüknek a barátkozásban, hisz Vioval megannyi vicces percet éltünk meg három éve, amikor betanított, hogyan is kell felhuzatolni a párnát, paplant. Azóta persze én profi lettem, a sztorik meg szebbek, így jót röhögtek rajtam minden egyes megágyazásnál. Nóri hamar belejött a munkába, Vio meg áradozott róla Mariának, aki már be sem mutatkozott Nórinak a karácsonyi vacsin, csak megölelgette őt, hogy mennyi jót hallott róla már most. Csak hogy mindenki képben legyen, Maria és férje benne van Ausztria 50 leggazdagabb embere között. Például amikor bejelentkeztünk a lakhelyünkre, akkor az ügyintéző csak annyit kérdezett, hogy Mariánál dolgozzunk?; mert akkor csak írassuk alá vele a kötelező nyomtatványokat és készen is vagyunk.

Nóri tehát bedolgozta magát, nagyon szeretik itt, főleg én. Közben megérkezett a családba Hópihe is, az első közös (kis)állatunk, a félelmetes dzsungáliai ragadózó, a halálos harapású és a szemeit veszedelmes villogtató hörcsög. És mert Hópihe éhes, nem is írok most többet, hanem jól megetetjük. 

Ne haragudj, hogy az elmúlt pár hónapban elhanyagoltalak, nincs is rá mentségem, talán annyi, hogy a felhők fölött két méterrel élem életem. Igen, még mindig szerelmes vagyok. És igen, ez még mindig nem ok arra, hogy ilyen csúnyán magadra hagytalak, viszont tudod te is jól, hogy mi minden történt velem az elmúlt egy évben. Tavaly ilyenkor írtam arról, hogy Dzsingó Bellsz, hogy ha egy lány belecsöppen az ember életébe az teljes zűrzavart okozhat. Aztán elmeséltem Neked, hogy milyen pokoli érzés a szerelmi bánat; milyen a reménytelen szerelem okozta zűr rendbe tétele, hogy milyen az amikor egyedül vagy, milyen nehéz amikor mindenki rossz szemmel néz rád, amikor senki sem kérdezi meg, hogy Te hogy vagy. Átéltem a teljes gyűlölet időszakát, amikor senki sem kíváncsi az én verziómra, amikor senki sem jön oda megkérdezni, hogyan is történt mindez, amikor mindenki a saját szűrét menti. Elviseltem attól is a bántást, aki azt ígérte, hogy sohase bánt majd.

Aztán a feje tetejére állt a világ. Észre vettem, hogy semmi más sem számít, csak az, hogy én mit érzek, mit akarok, én irányítom a sorsom, és nem a véletlen.

Aztán megint pofára estem. Mégsem én irányítom az életem, hanem valaki más. ... Jött egy lány, aki az első másodperctől kezdve levett a lábamról. Tudod, kés, villa, serpenyő, meg a többi. Az életem fenekestül forgatta fel. Belopta magát a szívembe, és csak vigyorogtam, mint egy nagycsoportos, amikor hatost dob. Felforgatta az életem, és élvezem. 

Úgyhogy Kedves Naplóm, ne haragudj rám, ígérem a Drága naplóm megszólítás is csak egy ellopott gesztus,mellyel megkíméllek a jövőben, és ígérem, hogy eztán jobb sorsod lesz. De most nagyon szerelmes vagyok. 

Folyton este dolgozom, ami azért jó, mert sok mindenkivel találkozom. Míg nappal csupán a szobák és egy-egy szint és annak vendégeinek ölelésében éli napjait egy szobalány, addig én a szálloda legtöbb dolgozójával összefutok, beszélek. És hát ki ne vágná minden nap rövidebbre azt a bizonyos centit. Így a horvát szauna mester szavait idézve most már én is csak azt mondom, hogy minden nappal kevesebb van vissza. Szerintem minden külföldön élő magyar így van ezzel, tudja, hogy mikor mehet végre haza egy kicsit, és számolja is lelkesen a napokat. Ez szerintem így marad örökre – bármennyire is szeretsz máshol élni mint a hazád, mindig visszavágysz. Hazavágyok már én is nagyon, meg várom azt is, ami az otthon eltöltött időt követi megint. A telet. Kora őszi gyerek vagyok, és bár szeretem a nyarat, mégis az ősz illata a legkedvesebb nekem - számomra a fákon megsárguló levelek színei pompásak, nem az elmúlás jut róluk eszembe, hanem valami újnak a lehetősége. Hiszen tavasszal pont ezen fák levelei pompáznak majd a tavaszi napsütésben gyönyörű szépen immár zöldben. De közte van az, amit olyan nagyon szeretek. Az, amikor a medve téli álmát alussza, amikor minden oly nyugodt, amikor a hóesésben minden meghitt, amikor reggel felébredve egyszer csak karácsony napját ünnepeljük, amikor az újévet köszöntjük, aztán pedig jönnek a nyuszkók és a húsvéti tojás után kajtatunk a kétméteres hóban. Jön a december, amikor felcsattintom a síbakancsom, és csak vigyorgok, amíg el nem olvad a hó. Mert a legkedvesebb még mindig a téli szezon, akkor is, ha a szerelmem meg nyáron ismertem meg. Mert a tél sokkal jobb lesz. Mert főzhet rám a saját konyhánkban, mert lesz hatalmas ágyunk, és lesz még egy hatalmas galériánk, meg két kanapénk. Az alvással tehát nem lesz gond. Aztán a telet azért is sokkal jobban szeretem, mert annyi de annyi sok jó emlék húzza vissza a szívem a hegyre. És most napestig turkálhatnék az emlékeim között, de csak pár szóban róluk. Amikor Villámot a háromméteres hó alól kiástam egy óra alatt, a kerekei pedig le voltak fagyva, és terepjáróval húztuk ki, de elszakadt a kötél, és végül csak traktorral és vaskötéllel sikerült kivontatni, az meleg volt. Meg amikor az első napomon Flachauwinklben a parkolóban Rita és Zsolti rám kiáltott, hogy „ na hello”, aztán este bepálinkáztunk, másnap meg életemben először húztam fel a síléceket a lábamra másodszor – az első először kb. 15 évvel korábban volt - , szóval ez is elég izgalmas volt. És aztán megannyi vidám este követte egymást, amikor Zsoltival megittunk egy sört, felesben, nyolcszor. Amikor Jokeval ketten voltunk már csak a hegyen, amikor a bőrgatya megváltoztatja az ember, amikor Máté csatlakozott a bandához, és lent rúgtuk a moziban a bőrt, míg ki nem lyukadt. Amikor Rita vigyázott ránk, amikor Zoli átjött Csilivel… Ezek azok az emlékek, amik sohasem múlnak el, ami nekünk iszonyat fontosak, mert barátok lettünk, mert nekünk a hegy olyan, mint egy képeslap, de mi mégis ott élünk. Most pedig ezt az életem, a téli helyem, a szívemnek legkedvesebb lánynak mutathatom meg. Hát kell ennél több?

Utóirat: Szeretlek. 

Aki tavaly ilyenkor is olvasta a blogom, annak biztosan ismerős a cím. Augusztus vége van, reggel ősziesen hűvös van már, ennek a nyárnak is vége lett. És ahogyan tavaly is, most is már ilyenkor előre kell gondolni, hogy s mint lesz a tél. Persze nálam ez nagyjából úgy néz ki, mint tavaly… illetve nézne ki… De közben belecsöppent az életembe egy édes hölgy. Meg lett kávéfőzöm, meg késem meg villám, tányérral. Elkezdtünk közösen tervezni, együtt gondolunk a jövőre, a jövőnkre.

És valahogy minden úgy alakult, ahogy kitaláltuk, ahogyan elterveztük. Nóra tudja jól, hogy nagyon szeretem a téli helyem, nagyon szeretnék visszamenni, ezért nem is nagyon kellett rábeszélnem, jön velem szívesen. Megbeszéltünk Helgával ( ő a liftes személyzeti főnök) egy találkozót, aki szívesen fogadott minket, és nagyjából azt a tervet vázolta fel, amit mi is szívesen hallottunk, immár tőle. Az előző két téli szezonban a hegyen laktam, és imádtam minden pillanatát, nagyon jó barátokat szereztem fent, a Sun Houseban és persze a szomszédos hüttében. De valahogy bezárva éreztem magam már, szívesebben laktam volna lent Flachauwinklben vagy Wagrainban. Ugye itt vannak az Alpin Chalet-ék (ejtsd: alpin salék : ), az egyikben tavaly Barbi&Máté míg a másikban Dani&Szandi lakott. Így a megbeszélésen, mivel Nórával párban megyünk, már mondani sem kellett, Helga rögtön a Chaletban lakás lehetőségét ajánlotta fel. Nóra pedig vagy a Chaletben dolgozik majd, vagy a liftnél. És ennyi. Még egy kicsit beszélgettünk, de a lényegi részt, „Nóra állásinterjúját” két perc alatt letudtuk. Kell ennél több (?), hogy minden sínen van. Lent lakunk majd, jól keresünk majd, egy gyönyörű kis lakásunk lesz, teljesen felszerelt konyhával, szoba egy hatalmas ággyal, kanapéval… és benne a csini kávéfőzőnkkel.

Megünnepeltük hát a jó hírt Radstadban egy nagyon jó kis étteremben… ahol két magyar pincérrel is találkoztunk. Nóra csak annyit mondott, mintha otthon lennénk, lassan magyarul rendelhetünk bárhol. És tényleg.

Télen pedig újra felcsatolhatom a sílécem, és zúzhatok le a hegyen, persze csak amikor nem a kabinban ülök majd. Mivel én továbbra is vállaltam volna a tavalyi munkám, amikor sílécen jártam a hegyet, és Simonnal ügyeltünk a tisztaságra, ezért úgy állapodtunk meg Helgával, hogy heti négy napot liftes leszek, kettőn pedig Simonnal csapatok a hegyen. Így továbbra is síelhetek, de elő is léptethettek végre, hiszen folyton ezt hajtogatták nekem, hogy legyek már liftes.

Salamoni döntés született, ohhh yeaaaah. 

Ugye? Ki ne ismerné?; Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni…?

Na akkor van ijedség bőven… ami egyszer jó, egyszer meg rossz. És hogy ne unjátok halálra magatokat a Nórás sztoriktól, ezért most csak röviden róla, és egy kicsit még a kleinarli-robinsoni létről.

Először is, megvolt az első veszekedésünk. Hurrrá, most már tudjuk milyen. Na meg vicces is. Az egész ott kezdődött, hogy Nóra álmában beszél, én meg ha átalszom az ébresztőt,akkor általában..., meg reggel amúgy is elég morgós vagyok. „Hát a kakaót, azt ki főzi meg nekem?” – mire én csipás szemmel ugrottam fel és jött a reggeli zsörtölődés miközben főztem a kakaót… A kurva kakaót? – kérdeztem … Bizonyára én főzöm meg… a jó életbe… tán megvárnám, míg felébredek … dünnyögtem félhangosan az orrom alatt. Erre persze Nóra is felébredt, és nézett is rám tágra nyílt szemekkel, hogy mi a bajom, mit ügyködöm a kávégéppel kora reggel. És innentől elindult a lavina… Aztán délután még egy kis ricsaj, és a nagy összeborulás. Csendes ez a falu nagyon, meg ingerszegény, ettől meg kiborul olykor az ember. Ezért másnap felmentünk Salzburga egy kicsit kikapcsolni a nyüzsibe. Jót tett mindkettőnknek, hogy sok ember van, hogy lehet nézelődni, hogy leülhetünk egy étteremben, és a pincér körbeugrál minket, aztán leülni egy kávézóban, ahol a pincér körbeugrál minket.

De az élet nem csak móka és kacagás, így dolgozni is kell. Mily szomorú. Szinte állandóan éjjel dolgozom, és csak nagy ritkán nappal. Viszont most, hogy sok vendég van a szállodában, a főnökasszony mindig beoszt mellém kora estére valakit, hogy segítsen. Hiszen a többiek négykor végeznek, és főnökasszonyunk is rá fél órára hazamegy, én meg egyedül maradok a mosodában. Ez pedig az éppen ügyeletes segítségemnek azt jelenti, hogy fél öttől nem kell dolgozni. A második embert kiabáltam már le a héten, mert az azért mégsem állapot, hogy én dolgozom, ők meg a menzán eszegetnek, kávéznak, vagy éppen kint cigarettáznak. Az első alkalommal még csak kedvesen, viccelődve kérdeztem rá, hogy akkor mára ende a munkának? A második alkalommal viszont tényleg elszakadt a cérna… Másfél órája pihengetett a segítségem, amikor kimentem és mondtam, hogy akkor holnap beszélek a főnökkel, akit kézen fogok és felmegyünk a nagyfőnökhöz, és akkor majd lehet otthon sziesztázni, meg majd lesz nach Hause fahren ohne Urlaubsgeld, de lesz helyette egy szép nagy csűsz. A kedves kolléganő persze rögtön beviharzott, nyilván megijedt, de mire elszívtam egy cigit és utánamentem már kinyílt a csipája, persze idegesítette, hogy egy Ausländer lekiabálta a fejét. Mondta is rögtön, hogy felhívja főnökasszonyt, mire csak annyit mondtam, hogy szívességet tenne. Persze nem hívta, de másnap beszámolt neki a történtekről. A főnök meg lekiabálta a fejét, hogy igenis, négytől ha ő nincs ott, azt kell csinálnia amit én mondok. Amikor megérkeztem, akkor a kolléganő nagyon ügyelt rá, hogy mielőbb beszéljen velem, még mielőtt mondanám az ohne Urlaubsgeldes csűsz haza történetet főnökasszonyunknak. Bocsánat bocsánat hátán követte egymást… fátylat rá. Zajlik hát az élet ideiglenes falumban, a piciny Kleinarlban.

Más amúgy, három hónapja már, hogy újra itt, két hónapja, hogy bukfencet hánytam. De nem hívom már a nyári lakom oroszlánbarlangnak, hanem a káosz otthonát látom itt, magyar utál magyart, de „hálisten” én ebből mind kimaradok, s míg korábban azt a jóslatot kaptam meg, hogy kamaszkorom eddigi legrosszabb nyara jön majd most, addig én pont most vagyok a legboldogabb. És ezt ő is tudja, mert érzi. Persze még mindig félek, ha más vezet, és a kanyarokban nyelek egyet, de újra vezetek, sportosan, de nem ittasan, és újra a volvóm keresem, de még mindig iszonyat hiányzik Villám, akit új gazdája hihetetlen módon gondoz és kényeztet, és akire mindenkinek fáj a foga. Nekem is. De örülök, hogy jó kezekben van. 

Annyira szerettem volna egyszer azzal kezdeni, illetve címnek adni, hogy Drága naplóm. Na most eljött az ideje, és persze oka is van.

Sokszor költöztem már életem során, és mindvégig sikerült betartanom, hogy a legnehezebb tárgy, amit magammal vittem az egy tv volt. Egyszerűen nem vagyok hajlandó nehezet cipelni, másrészt majd oda viszek bútort, ahol otthon leszek. Immár két éve élek külföldön, de most sem vagyok hajlandó állandóra berendezkedni. Nem vagyok hajlandó a szobában vízforralót, vagy kávéfőzőt tartani, nincsen tányérom, vagy evőkészletem. Aztán most minden megváltozott. Jött egy lány, elcsavarta a fejem, végzetesen belészerettem, és egyik napról a másikra lett műanyag evőkészletem, tányérom, na meg kávéfőzőm. És akármennyire is rigolyás voltam ezekre a dolgokra, most élvezem. Mert nincs is annál jobb, mint reggel közösen az ágyban meginni a kávénkat, vagy a teraszon összebújva, ugye még mindig a hegyek ölelésében. Leírhatatlan.

Úgyhogy Drága naplóm, engedd meg, hogy most megsúgjam Neked: Szerelmes vagyok.

Őszintén leírom, az elmúlt pár hétben, jó egy hónapban rendesen nyugtalanított a dolog, hogyan is zárul életem első, és az első osztrák rendőrségi ügyem. Soha az életben nem hibáztam ilyet, és soha nem kellett rendőrségi aktát nyitni a nevem alatt. Fogalmam sincs arról, mi a menete ennek otthon és pláne elképzelésem sem volt arról, hogyan zajlik ez itt, Ausztriában. Na most volt lehetőségem közelebbről is megismerni. Nem írtam róla, de amikor fejre álltam a kocsival, és kimásztam, sok helyi jött, hogy segítsen, leültettek, vizet adtak, gondoskodtak rólam, amíg kiérkezett a mentő. Persze gyorsan felhívtam szüleimet, hogy ne a rendőrségtől tudják meg elsőnek. Aztán jöttek a rendőrök, intézkedtek, de valahogy úgy tették, hogy megnyugodtam, rendesek voltak, elmondták, hogy mi történt, ismertették, mi fog történni. Jön a mentő hamarosan, elvisznek, kivizsgálnak, elszállítják a kocsimat, de értesítenek majd mindenről. Egyszerűen profin csinálták, nem estek nekem, pedig akkor már tudták, hogy ittam, tudták, hogy hülye voltam. Elmaradtak az otthon oly gyakori kérdések, hogy „tudja-e mi a bűne”, „kellett-e ez magának”. Normálisan intézkedtek, az elsődleges feladatuk az volt, hogy biztonságba helyezzenek. Minden más utána jött csak. De még a kórházba is bejöttek. Megkérdezték,hogy minden rendben van-e, akarok-e telefonálni, segítenek amiben tudnak. Egyszerűen le a kalappal előttük. Plusz a kórházi dolgozók előtt, a mentősök, az ápolók és az orvosok előtt is. Iszonyat kedvesek, rendesek voltak. Maga a kórház is úgy nézett ki, mint egy 4 csillagos szálloda, na meg a kiszolgálás is olyan volt. Nem is tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Aztán hazajöttem, újra dolgoztam, éltem az életem, mintha mi sem történt volna, annyi különbség volt csak, hogy mínusz egy Volvóm. Persze közben tudtam, hogy valamikor jelentkezik majd a rendőrség, és számon kér; tudtam, hogy ennek itt azért nincs vége. Pár nap telt el, amikor csengett a telefonom, a rendőrség hívott. Még ekkor is illedelmesen beszéltek, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, épségben otthon vagyok-e. majd elmondták, hogy mi lesz a folytatás. Először el kell készítenünk a vallomásom, amiért be kell mennem a legközelebbi, így a Wagrain-i rendőrségre. Mivel a héten végig dolgoztam, ezért abban maradtunk, hogy telefonon felveszik a vallomásom, és én szóban elismerem a visszaolvasott leírtakat. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy átvernének, megmásítanák a vallomásom. Így elmondtam mindent, ők visszaolvasták, én bólogattam. Mégis bejöttek a szállodába, és megmutatták, aláírtam, tényleg vigyáztak mindenre. Ettől a pillanattól kezdve vártam az ítéletet. Elmondták ugyanis, hogy a jogsim megmarad, viszont pénzbírságra számítanom kell. Az összeg 300 és 3700 euró között alakulhat. Pompás, gondoltam, nem is lenne jobb annál, mint befizetni úgy háromezer eurót. Közben a helyi autómentőnek, aki elszállította a helyszínről a kocsim, már kifizettem 300 eurót… aztán a magyar autómentőnek 130 ezer forintot, hogy hazavitték a kocsim. Majd eltelt egy bő hét, és levelet kaptam. Izgultam rendesen, mert biztos voltam benne, hogy a bírságom kaptam meg. De nem. Egy értesítés jött a rendőrségről, melyben leírták a tényállást, hogy ittas vezetésért és mert balesetet szenvedtem, pénzbírságra kell számítanom, a jogosítványomat ellenben nem veszik el. Lehetőséget kaptam arra, hogy két héten belül írásban védelmet nyújtsak be, vagyis a büntetés enyhítését kérjem. Ha ezt nem teszem meg, akkor meghallgatás nélkül folytatják le az eljárást – állt a levélben. Azonnal hívtam édesapám, hogy adjon nekem jogi tanácsot, mit kell ilyenkor tenni. A válasz egyszerű volt, kérelmet kell írni a büntetés enyhítését kérve, hiszen így meg lehet spórolni a későbbi, ítélet utáni fellebbezést. Apám nem is tétlenkedett, rögtön megfogalmazta a hivatalos szöveget, húgom vőlegénye pedig lefordította azonnal. Az állt benne, hogy sok éve vezetek, de még sohasem volt balesetem, valamint figyelmetlen voltam, és nem az helyi útviszonyoknak megfelelően vezettem… és, hogy hitem szerint a megengedett alkoholos befolyásoltság alatt álltam. Ezt követően nem volt más dolgom, mint feladni a levelemet és várni. Mást már úgysem tehettem. De egy valami megváltozott még. Elkezdtem hinni. Eddig is fontos számomra a hit, de nem gyakoroltam túlzottan. Most viszont éreztem, hogy minden ami történik, az értem van, Minden csak a  hozzáállás kérdése. Ugye?; félig üres vagy éppen félig tele van-e az a bizonyos pohár. Hittem a sorsban, abban, hogy ennek így kellett történnie. Hittem, hogy így figyelmeztetnek az égiek, hogy vigyázzak jobban magamra, hittem, hogy a rendőröknek meg kell büntetniük, hogy észhez térjek. Aztán hittem abban is, hogy nem sarcolnak meg túlzottan, hittem abban, hogy nem 3 ezer eurót kell majd fizetnem. Aztán pár napja, a balesetem után két hónappal megkaptam a bírságom, az indoklással együtt. Az összeg már nem is érdekelt, csak záruljon le ez a történet, legyen vége már. 495 euró lett a vége, egy négyoldalas kisregényben pedig mindent leírtak; azt is hogy lekérdeztek rólam mindent, valóban nem szenvedtem még balesetet, és soha nem is okoztam még. Ezért kapom a kiszabott, alacsony büntetést. Öröm, nagy sóhaj. Tiszta lappal indulhatok. De immár nem egyedül és nem a múltban élve. Hanem a jelenben, melyet egy édes lány fűszerez meg nekem minél édesebbre. Nóra szép lassan belopta magát a szívembe, teljesen megbolondított, amit persze egyáltalán nem bánok. Mit is mondhatnék, az esőt mindig a napsütés követi. Így van ez most az én életemben is, hiszen a rosszat mindig jó követi. Velem pedig a legnagyobb jó történt meg, mégpedig hogy reggel ő ölel át engem. 

Még mielőtt bárki is megijedne, semmi bajom nincs a pillangókkal. Bár az egész életük egy nagy káosz számomra. Báb, majd pillangó, gyanús az egész. Aztán a Pillangó-hatás. Ugye már megint egy káosz elmélet. Ki ne ismerné a pillanhó- hatás vagy effektus elméletét: „ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában”.  Ez meg azért vicces, mert egy pillangó biztos, hogy engem szemelt ki, legyen Pekingben van bárhol máshol. Aki nem ismerné az előzményeket, annak dióhéjban és tényleg nagyon röviden – más amúgy meg olvassa vissza a blogom. A semmiből, ahova nem is küldtem önéletrajzot, kaptam egy állást másfél éve a télre. Aztán ott tök megszerettek, ezért adtak nekem nyári munkát is, tényleg a kisujjam sem kellett mozdítanom. Mert ugye a pillangó rebesgette a szárnyait, mondjuk Pekingben. És így elintézte, hogy a kicsi szívem próbára tegye, és annyira megkedveljek egy lányt, hogy ne maradjak az oly kedves emlékekkel számomra bíró Kleinarlban a télre. De továbbra sem nyughatott a dög, így a lány nem csak az én szívemnek lett kedves, de az övének is én. Aztán kitavaszodott, mégis borús lett minden. Én meg újra Kleinarlban élek, lakom, dolgozom. Félve merek leülni a magyarokhoz enni ebédnél, így nem is erőltetem, nehogy valakit megbántsak, és elüljön. Röhej … még az ovisok is okosabbak. Igyekszem nem megbántani senkit az érzéseimmel, ami szomorú, hiszen ők csak haragban tudnak élni; és csak úgy tudnak szeretetben élni, ha valakit utálni kell érte. Én átgondolnám. Mert ez így szomorú. De bennem nincs harag, nem is élnék szívesen együtt vele. Aztán jött a balesetem, és egyre kevesebben lettek, akik nem beszélnek velem, és egy valaki van, akivel én nem beszélek, mert ezt kérte. És jött már megint a pillangó, ugye a dög, aki talán Pekingben rebbentette meg már újfent a szárnyát. Az egész ott kezdődött, hogy … és most Nóra. Azt hiszem nem meglepő, hogy kettőnk találkozását, majd bimbódzó kapcsolatát egy káosszal teli vihar övezi. De talán mindenki megnyugszik, és béke övez majd minket itt Kleinarlban. Mert nekem, és mert neki most nagyon jó.

PS: I love you. 

Három nap múlva lesz egy hónapja, hogy nem vezettem, és így a lábam sem tettem ki Kleinarlból, ami így nekem most a világvégét jelenti. Aki ismer, tudja, hogy mindig megyek valahova, most meg egy helyben élek. Nincs az, hogy beülök a kocsiba és csak úgy megyek valamerre, nincs hogy felülök a négyeshatosra és megyek a körúton, és vagy a „Moszkván” vagy a Margit szigetnél leszállok. Most az van, hogy itt vagyok. Van a falu eleje meg a vége, középen az egy szem bolt, rögtön mellette pedig a posta. És most az van, hogy minden jól van. Nem sietek sehova, nem kell sehova menni, csak vagyok, jól vagyok. És van egy csomó időm. Van időm leülni, a kezembe venni a kedvenc könyvem, olvasni, aztán a kezembe venni a második kedvenc könyvem, és csak olvasni. Mindenre van időm, így ha akarom éjjel fél háromkor írhatok blogot, vagy akár megszámolhatom éppen hány csillag van az égen. Aztán van időm arra is, hogy átolvassam az e-mailjeimet, mert ugye több helyre és több helyről is jönnek. Így a legkedvesebb, amit pont fél órája sirattam meg, de csak örömömben, éppen Londonból jött. És mert szeretném világgá kürtölni, hogy az én kis húgom milyen ügyes, okos és bátor, hát olvassátok levelét- ami persze nem csak nekem szólt. Remélem nem haragszik meg érte.

Indul a kaland

Elérkeztem tanulmányaim befejezéséhez, vagyis már "csak" a szakmai gyakorlati félév, a szakdolgozat és az államvizsga van hátra a turizmus szakon. Szerettem volna ezt a félévet külföldön eltölteni, mert úgy gondoltam, hogy ezzel könnyebbé teszem majd magamnak a további álláskeresést, nyelvet tanulhatok stb. Januárban elkezdtem elküldeni az önéletrajzomat különböző szállodáknak, vagyis nem konkrét állást kerestem, hanem megírtam, hogy szakmai gyakorlati helyet keresek és vártam a válaszokat. Elkeserített, hogy mennyi nemleges választ kaptam, de mivel nincsen szakmai gyakorlatom, ez várható volt. Végül 85 helyre küldtem el a jelentkezésemet, 4 spanyol szállodába és 81 helyre az Egyesült Királyságba, mire kaptam egy ajánlatot Dartmouth-ból. Azért írom most ezt a levelet, mert elfogadtam az ajánlatot, 6 hónapig leszek Angliában és szeretném megosztani veletek az élményeimet. Remélem, szívesen olvassátok majd! Dénes, a te e-mail címedben nem vagyok biztos, ha megkaptad a levelet, kérlek, válaszolj!

Tegnap érkeztem Londonba, ahol 5 napot töltök el Marcsinál, az unokatestvéremnél. Először repültem életemben, nagyon izgultam, ráadásul   fél évre el kellett búcsúznom a családomtól, a vőlegényemtől, a barátaimtól, mindentől. Nem voltam feldobva a reptéren, de az első kapu után nem sok időm volt ezen rágódni, mert nagyon oda kellett figyelnem, hogy mit kell csinálni. Zoli többször elmondta, mi fog ott történni, de szerencsémre egy manager külsejű férfi volt előttem, akiről "másoltam" a teendőket. A hölgy nem volt túl türelmes a pult másik oldalán, sürgetett, sóhajtozott, amikor a második laptopot próbáltam kiráncigálni a tokjából, miközben a másik kezemmel az úszódresszemet igyekeztem visszagyömöszölni a kézipoggyászba, majd ránézett a kollégájára és azt kérdezte, hogy Minek kell ennyit bénázni? Ekkor már szakadt rólam a víz, már csak az övemet kellett levennem, de túlestünk ezen is. Már az utolsó kapun is átléptem, amikor észrevettem, hogy a kabátomat valószínűleg az első ellenőrzésnél elhagytam. Bosszankodtam kicsit, majd túlléptem rajta, mert már ott volt a repülő. Sétáltunk a repülőig otthon is, meg itt is, de erre a távra szerintem felesleges is lett volna a busz, nem volt gond. Szerencsére nem lettem rosszul a repülőn, nagyon jó élmény volt. A mellettem ülő hölgy láthatta, hogy ideges vagyok, nem repültem még (én voltam az egyetlen, aki a biztonsági utasításokat olvasgattam és miután leültem rögtön bekapcsoltam az övemet, bár még 15 percig nem indultunk el), kedvesen odafordult hozzám és felajánlotta az újságját. Nem akartam elmesélni neki, hogy így is hányingerem van és ha elindulunk, nem nézhetek lefelé, mert akkor biztosan rosszul leszek, ezért mondtam neki, hogy köszönöm, de aludni fogok. Persze, nem aludtam, kiláttam az ablakon is, szóval jó volt. Leszállás után újabb kapuk és séta következett, majd az Immigration Control-nál megjegyezte az úriember, hogy én vagyok az egyetlen, aki mosolyog. Belenézett az útlevélbe, mondta, hogy ott is mosolygok. Úgyhogy kimaradt a miért jöttem Londonba kérdés, amit nem is bántam. 

Könnyű dolgom volt, mert Marcsi szervezett fuvart a reptérről, így is 1,5 óra autókázás után érkeztünk csak meg Londonba. Lepakoltuk a cuccaimat, bejelentkeztünk otthon, hogy megérkeztem és nekivágtunk a városnak.

Elég nehéz volt az indulás, nem voltam valami jókedvű. ráadásul ki is fárasztott az egész napos izgalom, ezért London elsőre nem lelkesített fel, hanem inkább megijesztett. Nem igazán éreztem, hogy fel tudom venni a ritmust, nem jöttek a nyelvemre a szavak, nem értettem, ha valaki mondott valamit (főleg, ha nem brit volt az illető), szóval felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a frászt keresek én itt... Remélem, hamar megtalálom a helyem, mert így a honvágyam is nagyobb. Mondták is Marcsiék (találkoztunk két barátjával), hogy az első napon nem illik hiányolni az otthoniakat, de hát ez van, nekem hiányoztok. :)

5 éve élek Budapesten, de még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek, mint itt Londonban. Annyira nagy ez a város, és mindenki rohan, és bár az aluljáróban ki van írva, hogy Keep left, és mindenki ott is megy, a mozgólépcsőn keep right van, szóval most én vagyok a hülye turista, akik folyamatosan útban van, pedig nagyon igyekszem, hogy mindig jó irányba tartsak :D

London még mindig szép. Kiszámoltam, 12 éve voltam itt először. Azt kell mondjam, hogy a látványosságok nem változtak, a többi részét pedig akkor nem láttam a városnak, szóval az új volt. Megnéztük a Buckingham palotát, amiről készült kép, csak mivel én is rajta vagyok, kitakarom a lényeget, úgyhogy azt nem is teszem fel :D Voltunk a Trafalgar Square-en, megnéztük a Covent Garden-t és még rengeteg helyet, sokat császkáltunk. A tömegközlekedés itt nagyon drága, és bevallom, nem is értem egészen pontosan a rendszert a zónákkal és az idővel, mindenesetre sokat gyalogoltunk. Jártunk egy M&M üzletben, ami 3 szintes volt, életnagyságú M&M figurákkal, double deckerrel, rengetek cukorral és milliónyi ajándéktárggyal. Persze mindenki fotózkodott, és mivel csak okostelefonokat láttam a kezükben, valószínűleg már facebookon megtekinthetőek a képek. Marketing felsőfokon. 

Este jártunk egy hangulatos kis pub-ban, ami a London School of Economics hallgatóinak és tanárainak törzshelye, voltak is ott diákok, profok egyaránt, csak mi voltunk külföldiek, nagyon tetszett. Ittunk 1 pint berry cidert, ami hasonló, mint a gyümölcsös Soproni otthon. A pult mögötti falon mindenféle pénznem bankjegyei voltak felaggatva, megtaláltuk a régi 200-as bankjegyünket és egy ezrest is. Kicsit úgy éreztem magam ott, mint az ELTE mellett a KK-ban. Kedvesek voltak a pultosok is, szerintem diákoknak néztek bennünket is, és valahogy ez komfortossá tette számomra a helyet, a várost. 

London éjjel kivilágítva szép, a London Eye kicsit nagyobb, mint a Sziget Eye, de azért nálam a kivilágított Budapest a nyerő még mindig. Olyan 11 óra felé érkeztünk haza, ami otthoni idő szerint éjfél, úgyhogy lepihentünk. Sok minden kavargott a fejemben, ezért nem tudtam elaludni sokáig. Sok bennem a félelem és a bizonytalanság, nagyon hiányzik az otthon, most érzem, hogy mennyire önállótlan vagyok ilyen messze az otthonomtól, viszont azt is tudom, hogy erre a leckére szükségem van, és hogy ha megküzdök ezzel, akkor életem egyik legjobb döntésévé válhat ez a 6 hónap Angliában. Challenge accepted! 

Igyekszem minél többször írni, és otthonról is várom az élménybeszámolókat!

Puszilok mindenkit!

Dóra, a felfedező

Remélem tetszett mindenkinek, és aki épp azon gondolkodna, hogy felvegye-e a bakancsát, és nekivágjon a világnak, az elindul, és nem bánja meg. 

Ps: I love you. 

Kis kölyökként még mikor nem családi házban laktunk a szüleimmel, mindig azért nyaggattam édesapám, hogy mikor költözünk már kertes házba. A harmadik emeleten laktunk, persze hogy fűre meg fára vágytam, és még a kertészkedést is bevállaltam – persze akkor még nem tudtam, hogy amúgy is és nem csak miattam költözünk lassan kertes házba. De betartottam a szavam, és szívesen jártam ki a kertbe ásni, füvet nyírni, fát vágni, egyszóval kertet rendezni. Élveztem nagyon. Aztán szép lassan én ráuntam, apum meg azóta is kertészkedik. Tegnap pedig azzal hívhattam fel a családom, hogy na tessék… újra kertészkedtem. Mégpedig a sógiéknak. Itt nagyon fontos még mindig a fölművelés, állattartás, és ennek nem csak hagyománya van, hanem fontos szerepe is a gazdaságban, az emberek életében. Persze nem csupa szív jóindulatból cseppentem én ebbe, de tagadhatatlanul tettem érte. Ugye az egész ott kezdődött, hogy mindjárt egy hónapja lesz, hogy okosan ügyesen autóba ültem és feltúrtam a Jägersee felé vezető út menti terepet. A múlt héten pedig szólt főnökasszonyom, hogy a szállodaigazgató beszélni akar velem. Mit mondjak, gondoltam mindenre, a fejmosástól egészen a kirúgásomon át minden eszembe jutott. Aztán felmentem a nagyfőnökhöz, hogy beszéljünk. Ő meg tök jó fej volt. Megkérdezte, hogyan vagyok, gratulált a második születésnapomhoz, majd megdicsérte az őrangyalaim. Na és persze rátért a lényegre. És jött a milliódolláros kérdés: nem akarom-e felajánlani a falunak, hogy ahol felszántottam a füvet, ott helyre is állítanám a károkat. Persze, jutott eszembe, én hülye, erre magamtól is gondolhattam volna. A válaszom így mi más is lehetett volna, hogy még szép. Tegnap pedig eljött a nagy nap, felöltöztem szépen, hogy megismerjenek, így a munkaruhámban mentem, ugye a városi gyerek. Mert a munkaruhám fehér nadrág… és mert gondoltam, kicsit elkapálgatok, meg behintem fűmaggal a terepet és fél óra múlva kész is vagyok; úgysem koszolom magam össze. Persze nem egyedül csináltam a dolgom, egy helyi gazda felügyelt rám, és gondosan ügyelt arra, hogy ne legyek készen fél óra alatt, de közben legalább rendesen megizzasszon engem. Először alaposan felástam a környéket, nyilván nemcsak ott ahol feltúrtam, majd elgereblyéztem a felásott szakaszt, aztán az egyik kicsit odébb fekvő farm udvarán fellapátoltam a traktorra a földet, amit aztán a tetthelyen lelapátoltam, feltöltve az űrt ott, ahol becsapódtam. Persze sosem sikerült rendesen feltöltenem, ezért mindig újra kellett csinálnom… egy óra sem kellett, s rendesen folyt rólam a víz. Meg is kérdezte újdonsült barátom, hogy ízlik-e a munka…? Mondtam is magamban, hogy anyád, hangosan meg, hogy persze, nagyon tetszik ez a munka, a friss levegőn vagyok, és helyre hozhatom a kárt, amit csináltam – de azért hozzátettem, hogy csak a meleg miatt izzadok, bírom én. Röhögött egyet, majd megdicsérte a fehér nadrágom… Aztán fél óra múlva elkezdett esni az eső; mondta is hogy menjek, mert „koszos lesz a fehér nadrágom”, mintha már nem lett volna mindegy. Persze, hogy maradtam, amin meg is lepődött, és szerintem nem is örült annyira neki, viszont már nem szívatott, kivívtam a tiszteletét. Befejeztük a munkát, mindent rendbe tettünk, az egész környéket újjá varázsoltuk. Mikor a szállodaigazgató értem jött, már bőrig ázva vártuk, majd a felügyelőtisztem búcsúzóul megveregette a vállam, és megdicsért a nagyfőnöknek, hogy azért rendes gyerek ez a Daniel. Hazafelé a kocsiban pedig rájöttem, hogy miért más itt minden. Miért van az, hogy átjövünk a határon, és olybá tűnik, hogy egy másik világba csöppentünk. Mert itt rend a lelke mindennek. Mit mondtam volna én magamban? Hogy ott ahol kicsit feltúrtam a földet… hát istenem, majd benövi a fű, mintha mi sem történt volna. De itt máshogy megy ez, máshogy gondolkodnak az emberek. Ami nincs rendben, azt rendbe kell tenni, ahol gaz van, ott gazolni kell, ahol megnőtt a fű, ott le kell nyírni. Ez a titok nyitja, ezért olyan szép itt mindenhol. Azt hiszem, megint tanultam valamit. És, ha ehhez a balesetem kellett, hát azt mondom, hogy megérte!

Ps: I love you. 

Hol is kezdjem? Egyszerűen imádom Tom Cruise filmjeit, a Top Gun után vadászpilóta akartam lenni, majd bárpultos, aztán később még szamuráj is. De kétségkívül és bár pultos se voltam még, az egyik kedvenc filmem a Koktél. Pultosnak, mixernek lenni iszonyú vagány dolog. Ezért, amikor két héttel ezelőtt vasárnap reggel dolgozni mentem – igen kivételesen nem esti műszakban voltam – meglepődtem, amikor a heti beosztásban láttam, hogy a főnökasszony az utolsó pillanatban beírt Bardienstbe. Mert ugye a Robinson egy Club, így mint korábban is mondtam már, a vendégek egy rakat pénzért nem csak fenséges ellátást és kényeztetést kapnak, de még klubérzést is, ahol mindenki pacsizik mindenkivel, és mindenki barátja a másiknak. A klubérzést pedig mi dolgozók vagyunk hivatottak éreztetni a kedves vendéggel, ezért mi nem magázódunk senkivel, a nyolcvanéves néninek és az ötéves kissrácnak is halloval köszönünk és nem Grüß Gott-tal, hiszen nálunk a Du-form, vagyis a tegeződés a divat. Na persze egy hallo kevés a klubérzés megteremtéséhez, ezért a dolgozók itt kötelességből vegyülnek a vendégekkel. Így vannak dienstek, pl. Kochdienst vagy a Bardienst is. Ilyenkor mi főzünk – én még soha, mert nem is nagyon tudok – vagy segítünk a Bárban. Én ritkán teljesítek ilyen szolgálatot – hiszen folyton este dolgozok-, ezért tök örültem, amikor láttam, hogy Bardienstbe mehetek. Végre valami más, meg ugye vagy százszor láttam a Koktélt, ahol Tom Cruise nagyon menő volt, ahogy a pult mögött állt. És persze ahogyan korábban is írtam már, élvezem megismerni, hogyan működik egy nagy szálloda, látni mi folyik a színfalak mögött, és ebből mit lát a vendég. Hát most végre bepillanthattam a bárosok életébe is. Izgalmas dolog – gondoltam, és mint később kiderült, nem csalódtam. Este tíz órakor vettem fel a munkát, amikor is főnökasszonyom megmutatta mi hogyan megy, mit merre találok, és elmondta a legfontosabbat, hogy mi is lesz a feladatom. Hát a munka nem az a „klasszik” báros meló volt, így én például nem mixeltem csodás italokat a csinos hölgyeknek, akik nyál csorgatva bámulták közben az ingem által alig takart izmos felső testem. A munkám leginkább az volt, hogy leszedjem az üres poharakat az asztalokról, és kicseréljem a hamutartót, illetve megtanultam kezelni a pohármosó gépet is, így moshattam a poharakat, amiket szét is szortíroztam.  Ettől függetlenül élveztem, hiszen a személyzet irtó jó fej, ment a vendégek szórakoztatása, táncolás a pult mögött… ez egy másik világ, amire még mindig vágyok, mert eszméletlen hangulata van. Mindenki jókedvű, pörög, és persze a vendégek élvezik. Úgyhogy egyszer még leszek én pultos, ha úgy tetszik mixer.

Persze a bárfőnök megkérdezte mit iszok, s mit is válaszoltam volna rá, hogy természetesen egy korsó sört. Aztán jött még egy, és így persze, hogy jókedvűen teljesítettem a Bardienstet. És akkor itt kezdődik a címben említett minden más rész. Hosszú ideje ez az első alkalom, amikor úgy írom meg a posztom, hogy nem szürcsölök mellé el egy whiskeykólát, vagy iszok meg egy sört. Persze nem tartom ezt nagy hibának, azonban a télen túlzottan is biztonságban voltam. Ott nyugodtan megihattam kora este egy italt, nem voltam veszélyben, biztos nem ültem autóba. Aztán itt Kleinarlban megint biztonságban éreztem magam. A világvégén vagyunk, a faluban nincs rendőrség, így Jägerseeig bármikor felmertem menni kocsival, hiszen senki sem jár arra. Persze az elmúlt két hétben sokat gondolkodtam ezen, és sajnos arra kellett rájönnöm, ha akkor nem borulok fel a kocsival, újból és újból előfordulhatott volna, hogy egy ital után simán beülök a kocsiba. Kicsit észhez térített ez most, hiszen bár az őrangyalaim jól dolgoztak, mégis rossz belegondolni, hogy mennyire össze is törhettem volna magam. De hát jókor jött a pofon. Sajnos a jóllét egyik hátránya, hogy míg jól menő újságíróként maximum havi egy üveg jó minőségű italt engedhettem meg magamnak, addig most nem okozott gondot egy hétre három üveg jó márkájú ital megvétele. A több pedig jobban is fogy… persze nem csak emiatt történt, ami történt. A másik a gyorshajtás. Ugyan ki ne csalna egy picit a pályán, és megy 150-nel, hisz az még belefér, vagy megy nyolcvan helyett százzal, hisz az még belefér. Hát én is szerettem mindig egy picit gyorsabban menni. Sok éve vezetek már, magabiztosan, rutinból. Szeretem a sebességet is, meg a gyors autókat – édesapám sokszor is szólt már rám, hova sietek folyton, veszélyes az. És tessék, lehetek bármennyire jó sofőr, elég ha egy sörtől és csak picit is csorbulnak a reflexeim… egy fél másodperc alatt elszámíthatod az ívet… és persze még mindig nagyon sajnálom a kocsim, de még mindig nem hagy nyugodni, hogy mi van ha jönnek szembe… így most az anyagiak a legkevesebbek. Ezért megint csak remélni tudom, hogy a balesetem másnak majd segít abban, hogy ittasan ne üljön autóba, és mindig jól válassza meg a sebességet.

Ps: I love you.

Sokat ültem a klaviatúra fölött, vajh’ megírjam-e a következő posztom. Eredetileg még szerdán akartam blogolni arról, hogy milyen volt héten a bardienst. Aztán máshogy alakult.

Az egész történet ott kezdődik, hogy amikor a téli szezon után hazamentem már alig vártam, hogy vehessek új autót magamnak. Az indok, amivel eladtam Villámot az volt, hogy egy biztonságos autóra van szükségem, mivel ha autózom, akkor pályán megyek, nagy sebességgel. Mivel türelmetlen típus vagyok, ezért két hét után untam meg az autónézegetést, meg a procedúrát, hogy elmegyek megnézni egy autót, amire azt mondták gyári fény, meg hibátlan, aztán a szerelő 1 km-ről megmondta, hogy törve volt. Csütörtökön beszéltem Atival, hogy kinéztem egy Volvót, kell, mert szép. Felmentünk hát Atival, meg a menyasszonyával Pestre, hogy megnézzük az aranymetál színben tündöklő s 60-ast. Persze kiderült, hogy szar a turbó, csálék a lökhárítók, gyanús az egész. Felkaptam a vizet, és mondtam, hogy akkor irány az pesti autópiac, ott vettem Villámot. Villámba három perc alatt szerettem bele annak idején, és 5 perc múlva már az enyém volt, szerelő se látta, csak beleültem, és kifizettem a megbeszélt vételárat. Majd két évig szolgált hűségesen, most pedig egy barátomé, és éppen a kasztniját hozzák rendbe. Csupa boldogság. Így végül az autópiacon kötöttünk ki, aminek a klímája mindig helyre tesz, imádom, nekem az a múzeum, a zöldséges, a divat… ott érzem jól magam. Autók állnak sorban, zsivaj van, alkudozás, indítsuk be, elengedem a gumikat az árából. Teljesen izgalomba jöttünk. Vagy három órát sétálgattunk, és már öt autót kinéztünk, kipróbáltunk, amikor mondtam Atinak, hogy nézzük meg, indítsuk be azt az ezüstszínű összkerekes, turbós automata Volvót. Beleültem, 2 perc körbenézés, és öt perc múlva már az enyém volt. nem mértem körbe, nem nézte meg szerelő. Mint Villámnál. Szerelmes lettem. Otthon még volt pár nyugtalan éjszakám, hiszen annyi hibalehetőséget vettem meg, mi lesz, ha… Aztán kiderült, hogy nincs ha, remek vételt csináltam, körbeirigyelt mindenki, jó áron, jó autót vettem. Örültem is nagyon. Memóriás elektromos bőrülések, aktív fejtámla, 10 légyzsák, négy függöny belőle, mondtam, hogy fontos a biztonság, és biztos elég nagyképűnek tűntem – valószínűleg az is voltam.

Aztán mondtam az egyik robinsonos kollégának már itt Kleinarlban, menjünk, próbáljuk ki a verdát, felautóztunk Jägerseeig, én nyomtam neki, hadd lássa, mire jó a 200 ló, a turbó, meg az összkerék. Visszafelé ő vezetett, óvatosan próbálta ki, persze nyomogatta picit az ülést, hiszen király, hogy motoros. Aztán szerdán beszálltam a kocsiba, a fő kulccsal nyitottam, ami az egyes memória szerint állítja be az ülést, így leengedi amennyire lehet, a háttámlát pedig előre dönti – így állítottam be, mert iszonyat kényelmes, de közben jó fogásom van a kormányra, hiszen alacsonyan ülök, de a háttámla előreállításával a szerpentines úton jól tudom fogni két kézzel is a kormányt. A kormányt kihúztam és felemeltem amennyire lehet, hiszen így ebből az ülési pocizóból is jól látom a műszerfalat. Mint kiderült később, ezen beállításoknak nagyon sokat köszönteket. Egészen pontosan az életemet.

Kedden éjszakás voltam, éjjel értem haza, de nem akartam sokáig aludni szerdán a szabadnapomon, így korán felkeltem, majd átautóztam Johannba, kis shoppingolás, majd haza, ebéd, és mivel úgy gondoltam, hogy már nem vezetek aznap, és végre szabadnapos vagyok, így megittam a fotelben ülve és zenét hallgatva egy két sört. Persze kora este meg úgy gondoltam, hogy végre nem esik az eső, de jó volna mozogni egyet, és mivel ahhoz túl fáradt voltam, hogy felfussak Jägerseeig, ezért amellett döntöttem, hogy zsákfalu lévén, és mert nincs rendőr, hát felautózok a közeli tóhoz, és ott sétálok egyet, csinálok pár fotót. Beültem hát a kocsiba, betettem egy jó cd-t, gondolván felcsorgok a tóig, lazulok. De az ital pont annyi bátorságot adott nekem, hogy amint elérte a motor az üzemi hőmérsékletet, kiérve a faluból, adtam egy padlógázt, ami automata lévén kettő visszát és az ülésbe préselést jelent. A soron következő s kanyar viszont ehhez szűk volt. Nem akarok számokat írni, de visszakettő egy 200 lovas turbós autónál sok sebességet sejtet. Míg a balos kanyart éppen sikerül abszolválnom, addig a jobbos már nem jött össze. A következő emlékem csak annyi, hogy pörög a kocsi. Egészen pontosan háromszor pördült meg, míg végül a feje tetején landolt. A közben eltelt idő nekem a magatehetetlen idiótának a másodperc töredékének tűnt: itt már nem tehettem mást, csak kivártam, mi lesz a vége. Vajon túlélem-e. Aztán megállt az autó, így a legfontosabb az volt, hogy valahogy kiszálljak. Mivel fejjel lefelé lógtam, ezért a bal kezemmel kitámasztottam magam, a jobbal pedig kikapcsoltam, a biztonsági övem. Majd kipróbáltam, hogy működik-e az elektromos ablak, hogy le tudom-e húzni, és úgy kimászni. Működött, így a landolást követően gyorsan ki tudtam szállni a kocsiból, ami az életét adta az enyémért. Ugyanis egy karc nélkül úsztam meg az egészet. Szerencsém volt. És abban is, hogy azonnal ott termett a segítség, akik gondozásba vettek, míg a mentő nem ért oda. Persze azonnal beszállítottak a sürgősségire, ahol másfél órán vizsgáltak ki, hogy tényleg nem esett-e bajom. Nem hitték el, hogy valaki karc nélkül él túl egy ilyen balesetet. És tényleg leírnám, de nincsenek szavak arra, hogy milyen kedvesen viselkedett mindenki, a helyszínre érő segítség, a mentősök, az orvosok… és a rendőrök. Ők már a helyszínes megfújatták a szondát, amit a mentősök nem engedtek, hogy hivatalossá tegyenek, hisz a sokk. Aztán a kórházban újra fújtam, 0,3 lett, ami az itteni törvények alapján megengedett. 0,5-ig legális. Persze fellélegeztem, hisz itt az ittas vezetést nagyon durván büntetik. Amellett, hogy egy kevés belefér. Aztán az orvosok bent tartottak egy éjszakára, két óránként jött egy nővér, és átvizsgált. Majd csütörtök délben elengedtek, és javasolták, hogy mormoljak el egy imát. Mit mondjak, lesütött fejjel jöttem ki a kórházból. És most is szégyellem az egészet. De egyet megfogadtam, hogy soha többet nem hozom ilyen helyzetbe a családom, hisz elképzelni sem tudom, mit élhettek át. Aztán, meg rossz belegondolni, mi történhetett volna még. Simán kárt okozhattam volna másokban. Szerencsémre azonban pont akkor senki sem jött szembe akkor. Így hálát adok, hogy épségben megúsztam ezt az egészet, és nem okoztam még nagyobb kárt. És nagyon remélem, hogy mindenki számára tanulságos a történetem, és senki sem gondolja majd úgy, hogy ugyan egy sörrel simán lehet vezetni.  Nagyon remélem. Nekem jó kis lecke volt.

Pénteken reggel, mintha mi sem történt volna, mentem dolgozni. Persze a főnökasszony és azok, akik látták a kocsit, nem hittek a szemüknek.

Bennem minden megváltozott. 

És akkor most egy csomó kép - persze nagyjából 200 kép készült, és abból válogattam. Egyszer majd szöveg is lesz hozzá, mert azért elég izgalmas volt ez a hajóút. De most egyelőre csak képek. 

Ugye visszacsöppentem a dolgozók életébe majd egy hónap kihagyás után. Hmm, érdekes dolog. A jót vagyis a semmit tevést hamar megszokja az ember fia, de most nekem egyáltalán nem kellemetlen dolgozni. Végre teszem a dolgom, pörgök, szaladok. Mert persze újra megnyertem a Spätdienstet, ami elvileg szopóág, de nem bánom. Alszom ameddig kedvem tarja, délután négykor felveszem a munkát, és éjjel egykor végzek. Egyedül vagyok bent este a Housekeepingből, senki nem ellenőriz, nem vagyok senkihez sem kötve, csak csinálom a dolgom. Most éppen vakon gépelem a posztom. Éjjel van, fél kettő, nincs kedvem a lámpafényhez, csak a fülesen át a zene szól a fülembe. Vicces, épp vakon írok, miközben sajnos ma azt vettem észre, hogy már a saját írásom sem tudom elolvasni. Folyton csörög a telefonom, melyik vendég mit kér, hova mit kell vinnem, felírom, tollal meg papírra a szobaszámot, meg hogy mit szeretne a vendég. Aztán fél óra múlva, amikor rákerül a sor, megnézem a papírt, hova mit kell vinnem. Persze nézem, ha el tudom egyáltalán olvasni a saját kézírásom. Ilyen ez, lassan alig tudok kézzel írni. Ezért most gyakorlok majd, és elkezdek csak úgy kézzel papírra írni. De csak vigyázva, mert bár írnom szabad, azért meg kell gondolnom, mit mikor hova. De ugye én meg makacs vagyok, nem szeretem a kéretlen jó tanácsokat, majd akkor és oda írok, amit én akarok.

És mert megígértem, most leírom, hogy Lackó hogyan is lett a labancok mosogatója. Még a fősulin valami kommunikációs tréning órán, vagy min ismertem meg Lacit, aki baromi jól rajzol és fest. A feladat éppen az volt, hogy meséljünk el valamit képekben. Hát kössz, én például tök bénán rajzolok szabad kézzel, de vonalzóval kétpontos perspektíva rajzokban mindig jó voltam. A feladat viszont egy élmény szabad kezes elrajzolása volt. Lackó kitalálta az általam produkált krixkraxokból, hogy mit akarok mondani, fél év múlva meg már lakótársak voltunk. Mivel ő szűkszavú volt, de jól rajzolt, ezért én beszéltem ő meg rajzolt. Napestig sorolhatnám a közös élményeket, helyette viszont csak annyit, hogy lediplomáztunk, én újságíró lettem, ő meg kreatív. Aztán én leléptem, aztán hazamentem a két szezon között, persze elmentünk bulizni, nyilván kitiltottak minket a helyről, mert rárúgtuk az asztalt a biztonsági őrre, aki belénk kötött – Laci majd kétméter színizom, én meg 185 cm majd színizom -, szóval kitiltottak minket, ki tudja már miért. Aztán hazafelé bandukolva meséltünk egymásnak… Én jól keresek, ő félig feketén, de szarul. Majd a télen fogta magát és elindult. Ausztria, angolul, picit, alig németül, Ausztria.  Áprilisban mentem érte, fülig érő vigyorral fogadott Zell am Seeben, pedig előtte sem volt az a sopánkodós féle. Fél szezont sem töltött kint, de annyi euróval ment haza, amennyit előtte otthon még nem sohasem keresett meg forintban. Mondtam neki, hogy ez ilyen. Tényleg, Lackó a végletekig kitartott, bízott a hazai boldogulásban. Aztán angol nyelvtudással vágott neki a német nyelvű Ausztriának. Mákja volt, mert egy olyan helyet talált, ahol ez is elég volt. Ezerből kettő van ilyen, ahol mindegy, ha nem tudsz németül. Ő kifogta. Persze neki sem volt könnyű, főként, hogy fővárosi, élvezte a szabad életet, ehhez képest pedig az Alpokban kötött ki, egy kis faluban. De élvezte, mert ez tök sok más élménnyel jár. Egyszerűen az ember bekerül egy nemzetközi vérkeringésbe, ahol mindenkinek megvan a maga sztorija, hogy miért is van itt. És ha már itt van, akkor élvezi. Mert máshogyan nehéz is lenne kivédeni azt a sokkot, amit az okoz, hogy elhagyod a hazád. Ez ilyen. De aláírt a nyári szezonra is, lassan kezd is majd, és akkor össze is futunk majd, mert az jó, mert nem számít a pénz, mert az álmainkat éljünk, mert ahhoz pénz kell, de itt bőven megkeressük.

 Úgyhogy Laciról most ennyit, a következő poszt egy fotóposzt lesz, aztán megint bővebben rólam.

P.S. I love you. 

Persze a kofferjeim még ki sem pakoltam mind, máris igyekszem behozni a lemaradást, és megírni a megérkezésemről és persze a téli szezon utolsó napjairól szóló posztom. Mert ugye utoljára még akkor írtam, amikor a hegyen éltem napjaim. Most meg újra itt vagyok – és talán nem is nehéz kitalálni, hogy hol.
Na szóval, ismét egy sikeres téli szezont zártam, ami elsősorban azt is jelenti, hogy nagyon király volt a hegyi élet, másrészt pedig újfent azt, hogy sérülés nélkül megúsztam – sem kezem sem lábam nem törtem, pedig úgy sejtem, volt aki ezt kívánta.
Miután a hüttéből Zsolti is elment pár nappal előttem, már csak Máté és Dani maradt rajtam kívül a hegyen, s közülünk is én léptem le legelőbb. Elcsaltam egy fél napot és az utolsó hét vasárnapján már délben kocsiba ültem, és majdnem rögtön hazamentem. Előtte viszont még gyorsan felvettem Lackó barátom Zell am Seeben és már rohantunk is hazafelé Villámmal. Persze Lackóról majd még írok, mert az ő osztrák története is érdekes, egyelőre legyen elég róla, hogy átvert és a fél utazó táska helyett két nagy utazónyi cuccal vettem fel – éppen befértünk. Pár óra múlva meg már magyar levegőt szívtunk, a határon persze teli torokból üvöltöttük: hello haza.
Majd jött a szinte egy perc alatt véget érő egy hónapnyi otthonlét. Próbálnám dióhéjban összefoglalni, hogy mennyire jó volt ez az egy hónap, amit a család és barátok ölelésében eltöltöttem, de nem megy. Egyszerűen nem lehet leírni, hogy ez mennyire jó mindig, hogy mennyi erőt és energiát ad nekem. Imádok mindenkit otthon, mert nagyon. De máshol valakit még ennél jobban is.
Közben Villám jó helyre került, épül és szépül, félig meddig még az enyém, de már mégsem. Valahogy így múlnak el az első szerelmek, sose felejted el, de tudod, annak akkor ott vége kell, hogy legyen, és csak azért hogy aztán valamikor máskor máshol egy másik vegye át a szerepét, amit ugyan az elsőhöz fogsz mérni, de az egy olyan tökéletes mérce, amiért örökre hálás leszel. Mert tudod, jól választasz utána már mindig. Persze ehhez valahol az is hozzátartozik, hogy én tipikusan az a típus vagyok, aki ugyan feldobja azt a bizonyos érmét, de sosem a fejre hallgat… de erről majd később.
Szóval Villám ment, és jött egy újabb szerelem. Ő segített a viharos időszakot átvészelni… ahogy egy ismerős fogalmazott – nyilván egy hölgy-, ez úgy vonzza majd a csajokat, mint a mágnes… És tényleg, igaza lett. Elég volt a lámpánál mellettem álló csajt meghívni egy kávéra, és sima ügy volt. De nekem nem ez kellett. Nem érdekelt egy csaj sem. Mit is mondjak, most nem. És igen. Most hajlandó vagyok belenyúlni a darázsfészekbe is, nem érdekel ha csípnek a dögök, most tök mindegy, hogy fej vagy írás.
Igen, még mindig ugyanarról a lányról van szó. És hiába mondta el anyám ezerszer kiskoromban, hogy ha megfogom a forró sparhelt, megégetem a kezem, a ma napig sem nőtt be a fejem lágya, és bátran tenyerelek rá, had fájjon, egyszer élünk.
Ennek megfelelően hát igent mondtam a főnökség kérésének, és írtam a robinsoni közvetlen főnökömnek, hogy szeretnék a nyáron újból a Housekeepingben dolgozni. A válasz persze nem lepett meg, igen volt. Persze Kleinarl egy kicsiny falu, aminek fővárosaként bátran definiálhatnánk a Robinsont, így mindenki rögtön tudott mindent. Ennek megfelelően máris kaptam szerelmes levelet is… Míg az előző kamaszkorom egyik legszebb, addig az idei a legrosszabb nyara lesz. Persze aláírtam a szerződésem, újra itt vagyok, újra Kleinarlban, újfent a Robinsonban, ha úgy tetszik az oroszlánbarlangban.
Aztán vége lett a téli szezonnak, és hazamentem, hazaértem, amit beárnyékolt egy fontos szerettem temetése, a nagyapámé. Ott akkor elsírtam magam megint, pedig a másik nagyapám temetésén három éves koromban még megfogadtam, hogy nem sírok soha többé. De amint kimondta nagyapám öccse, hogy Kedves Testvérem, és amilyen szeretettel ejtette ki, na ott tört el a mécses, és ebben persze sok minden más is benne volt. Aztán mint mondtam seperc alatt telt el az otthon lét, a telefonom folyton csengett – volt akit visszahívni sem tudtam. Ne haragudj Orsi, a következőkor minden nap. Percek alatt telt el az időm, és imádtam, élveztem, hogy minden rosszban van valami, hogy a rosszat jót követi. Aztán schnitt, a kocsim üzit kapott, üdv külföldön, x tarifáért beszélhet. Nem mondom, összeszorult a gyomrom, közeledek oda, amit annyira várok és egyben utálok.
Persze előtte még részt vettem a céges nyaraláson, amit őszintén mondom, nem vártam, de csak azért mert sajnáltam rá az időt. Egy luxus hajóút elég vonzó, de amikor annyira fontos minden otthon töltött másodperc, akkor igen, pazarlásnak tűnik minden olyan perc, amit nem ott töltesz, ahol nagyon szeretsz. Aztán kocsiba ültem, és máris Maria házában lettem, mint kiderült ugyanis, hogy nem egy apartmant kaptam, hanem a téli helyem, a liftes főnök család látott vendégül… Leírhatatlan élmény volt. Saját lakosztály a házban, este lefekvés előtt csevej, közben hazai borok kóstolása, majd hajnali fél háromkor gyümölcs és reggeli evés. Aztán indulás Genovában, ami számomra megosztó élmény, hiszen elvették a svájci bicskám, és elszakadt az Esztertől kapott láncom. Előbbi nem is annyira érdekelt, de utóbbi miatt komoly hisztit produkáltam, és bár angol szótáram századik ismert és utolsó szava a per, hát a genovai kikötőben dobálóztam vele annak rendje és módja szerint… mert elszakították. És akkor ott jöttem rá, hogy ennek így kellett történnie, mert … Mert ott jöttem rá, hogy hamis elégtételt jelentene nekem, ha Ő látja a nyakamban a tőle kapott nyakláncot, hogy anélkül kell bizonyítanom, holott előtte gonosz módon azt gondoltam, majd jól megmutatom. Szóval felszálltam a hajóra, amilyet előtte hmmm, amilyen nagyot még sosem láttam korábban. Full-full volt az ellátásunk, így minden, ami szem száj ingere. Ott fogalmazódott meg bennem két gondodat. Az első, hogy mennyire lúzer az, aki itt nem tud csajozni, hiszen én is bárkit összeszedhettem volna. De ennél fontosabb a másik, hogy nélküle mit ér ez… semmit. Hogy nem állt mellettem, a naplementében, és így tovább. Hiába jutott eszembe, ott a naplementében, hogy a gazdagok életét élem, hogy prémium kategóriás kocsival érkeztem, hogy egy euró milliárdos család vendégeként nyaralok, hogy a luxushajón éjfélkor bármelyik csajt ingyen hívom meg koktélozni… hogy bármelyik örömmel jönne … hogy… és pont. Csak az érdekelt, hogy nem őt fogom kézen, hogy nem vele tévedek el a franciaországi Toulonban, hogy nem vele röhögök azon, hogy próbálom megenni azt a nyamvadt rákot, amely végül csak a padlón landol, és amiért csak a pincér kért bocsánatot. Így hiába volt megannyi új élmény, végül csak mínuszos volt az egész.
És aztán máris eltelt az utolsó otthon eltöltött hét is. Reggel elkezdem bepakolni a bőröndjeim, és rá egy órára már indulok is. És aztán már a Kelinarl előtti utolsó pihenőhelyemen szívok el egy cigit, amikor meglátom Editet, amint beparkolt a kocsijával. Közös cigi, majd út a Robinsonig. Érzem rajta, utálna mint a többiek. de azért sok közös pálinka és cigi van a hátunk mögött. Aztán elkértük a kulcsunk, persze tudtam hol fogok lakni, benne a közepében, így Eszterrel átellenben, és még pár jó szomszéd kíséretében élem majd napjaim. Nem érdekelt, elég erős vagyok, ahhoz is, ha Eszter nem kér belőlem… nekem már az is több a semminél, ha láthatom, ha látom.
És ugye milyen előnyökkel jár, ha egy zsákfaluban laksz. Megihatsz este egy pár pohár whiskeyt, majd felautózhatsz Jägerseehez, és futhatsz… Így megérkezésem óta mindennap felmegyek, és futok. És nevetek, mert oly tökéletes táj vesz körül közben. Nevetek, kacagok közben, mert senki sem veheti el tőlem ezt az élményt, azt amikor megmosom az arcom a legtisztább hegyi forrású patak vízében… Leírhatatlan élmény. Mint az is, amikor az első munkanapodon találkozol mindenkivel, aki…és amikor megfagy a levegő, de úgy teszel, mintha mégsem. Amikor tudod, senki sem várt vissza, senki sem kívánja a társaságod, senki sem akar veled beszélni. De akkor megkapod a napi beosztásod, amikor megtudod, hogy vele dolgozol együtt aznap. Napi nyolc órában… ez kivédhetetlen. Ezt akartad… és tessék… Míg az első nap közömbös kérdésekkel és válaszokkal telik, addig a második már kiabálással, mindennel. Nehéz ezt kezelni, nem is lehet máshogy, így kell történnie. Mondtam, vállaltam, tudtam… de legalább láthatom. Este meg futok, meg belekiáltok a szép kék égbe… ez most így. Hello Kleinarl, Hello Robinson.
Ps: I love U.

Nos, tegnap reggel lent levéllel fogadtak a lányok, amitől őszintén bevallom megijedtem. Bécsből jött, én meg rögtön Szombathelyre asszociáltam, ugye otthon onnan jönnek a gyorshajtási csekkek. Gondoltam itt meg Bécsből. Nem is érdekelt a szöveg, ami nem is volt sok, azonnal az összeget akartam látni. Hmmm, nyeltem nagyot, csinos volt, azannya, jó lesz ezt befizetni. De aztán csekket sehol sem találtam, így elolvastam, miről is szól a fáma. Mivel három krisztusi évben Ausztriában dolgozom, ezért arról értesítettek, hogy elkezdődött a nyugdíj megtakarításom. Hmmm, ez máris jó hír. Szóval, ha még pár évet itt dolgozok, csinos kis nyugdíjam lesz. Kell ennél több?

Aztán ma Osterhasenfest volt a hegyen, ami egyet jelentett azzal, hogy sok nyúl síelt mindenhol, a hegyetetőn pedig szép kis Húsvéti park épült fel, amit a liftesek húztak fel a semmiből. Szombaton kezdték el a giga nyulak építését hóból, szerdán pedig megannyi gyerek állt sorba, hogy ajándékot kaphasson, vagy éppen egy képen lehessen egy hatalmas hóból készült nyúllal.

És akkor most a szöveg helyett inkább képek. 

Édesanyám minden alkalommal, amikor beszélünk, lelkesen érdeklődik az itteni időjárás felől, persze én mindig csak ugyanazt tudom neki mondani, hogy van még sok hó, és vagy esik a hó vagy nem. Mert itt nem lepődik meg azon senki, ha húsvétkor nagy pelyhekben hull a hó. Viszont annál jobban meglepődtem azon, hogy mekkora hóviharok sújtják Magyarországot, és ebből mekkora drámák alakultak ki. Mit is mondhatnék, meglep, hogy ha van előrejelzés, akkor miért ért mindenkit váratlanul az egész. Persze butaság lenne az osztrák és a magyar felkészültséget összehasonlítani, hiszen itt tényleg sok hó van a télen, és mindig vigyázban állnak az illetékesek… Remélem, hogy ez otthon is jellemzővé válik majd. De most ebbe nem is nagyon akarok belemenni, hiszen itt a húsvét és lassan a szezonvége is. Ez utóbbi pedig már mindenkin érződik. De erről picit később.

Múlt héten megint szerencsém volt, és Zsoltival együtt voltunk szabadnaposok, így újfent volt társam a csavargáshoz. Mivel az ezt megelőző szabadnapomon Ritával és Józsival az összes boltot "végigshoppingoltuk", így és mert Zsolti sem rajong kifejezetten a boltokban való ácsorgásért, hamar letudtuk a kötelező köröket, és kirándultunk egy kicsit. Mivel Zsolt ritkán jut le a hegyről, ezért most elmentünk a Kleinarl végén fekvő Jägerseehez. Mit mondjak, még mindig szép, és a hó ugyanúgy jól áll neki, mint a nyáron nyíló virágok. Egyszerűen, foglaltuk össze mindketten a látottakat, olyan a táj, mintha egy képeslapban sétálnánk. Ezt az élményt megkoronázandó fiús estét tartottunk, értsd, Máté, Józsi, Zsolti és én felállásban kicsit fociztunk a moziban. És mivel hamar lyukasra rúgtuk a labdát, hisz profik vagyunk – főleg én -, az este további részében kiadtuk magunkból az egész szezonnyi fáradtságot, és jól berúgtunk. Az est tanulsága végül az lett, hogy a bőrgatya megváltoztat. Na jó, hogy mindenki értse, hát leírom, Zsolti mire is gondolt az immár köztünk szállóigévé váló kijelentésével. Történt ugyanis, hogy Józsi még március elején megkapta a lehetőséget, hogy fizető pincér legyen, ami itt nagy előrelépésnek számít. Ugyanis hiába volt otthon profi pincér, itt kint általában mindenki étel-ital kihordóként, asztal leszedőként kezdi. És ebben is más itt a rendszer, hiszen van a szervizes pincér, meg van a főpincér, aki felveszi a rendelést, meg nála fizetnek. Ő nem hord ki ételt vagy italt, míg a sima pincér takarít is, fát vág, mindent csinál. Józsi tehát előlépett fizetőpincérré, és hát immár hordhatja a bőrgatyát, nem kell fát vágnia, vagy éppen felmosnia. A bőrgatya tehát megváltoztat, persze Józsi ezt tagadja, és a múlt heti piálás óta még inkább igyekszik segíteni Zsoltinak, annak ellenére, hogy már nem kellene fát vágnia, vagy felmosnia. Tartsunk össze srácok, és egyben nagy pacsi oda a Winklalmba!

Aztán meg ott járunk már, hogy Barbi számításai szerint már csak egy hét van vissza a szezonból, mégpedig a jövő hét. Nehezen viseljük már mindannyian, fáradtak vagyunk, színekre vágyunk, no meg a hazai ízekre, a magyar vendéglátó ipari egységek teraszaira sörrel a kezünkben, és persze az otthoni barátokra. Igen bár király életet élünk itt kint, hiányzik az otthon. És ezzel számolnia kell mindenkinek, aki külföldre vágyik. Ez ilyen. Bármennyire is kedvesek itt, vagy szép a táj, nincs mi pótolhatná nekem a Bakonyt vagy a Balatont.

Holnap meg húsvéti fesztivál lesz a hegyen, ismét hatalmas hóból faragott nyulakkal, meg síelő nyulakkal, meg még ki tudja mi mindennel. Ha Barbi otthon nem felejti a síbérletét, fel is síelünk a húsvéti parkba, kicsit körbenézni. Aztán vasárnap előre állítom az órám, és bár egy órával kevesebbet alhatok majd, de így egy órával hamarabb mehetek majd haza.   

Ui: Szegény Villám annak ellenére, hogy imádom, szeretgetem, folyton árulom, és sosem eladó igazán. De a múlt hét kedden mondtam Zsoltinak, hogy vegye át a volánt, vezessen kicsit. Persze tudtam, hogy azonnal beleszeret majd. Hogy érezze a fílinget, és mert gyönyörűen sütött a nap, hát elhúztam a napfénytetőt, régi nagy slágereket tettem be zenének, és mondtam neki, hogy pörgesse csak ki, háromezernél jön meg a kedve a játékhoz. Nem kell mondanom, Zsolti is csak vigyorgott, és ha nem is mondja ki hangosan, már beleszeretett. Neki pedig szívesen is adnám oda, hiszen vigyorgott, mikor vezette. 

… másrészt iszonyat sokan írtatok, hogy folytassam azt a bizonyos szálat. Írtátok, hogy nem érdekel Titeket mit csinálok a szabadnapomon a hegyen, mennyi hó esett, vagy hogy ki kellett-e ásnom-e a kocsit. Ezért most csak dióhéjban arról, hogy sok hó esett-e. Igen.

Szóval, egyrészt nagyon menő dolog lenne visszamenni a Robinsonba, és szembenézni mindennel, ami ott vár, azzal, hogy idegen lennék a sok ismerős és régi barát között. Bizonyára tökös lennék, ha visszamennék az immár engem oroszlánbarlangként váró Kleinarlba, ahol én vagyok az, aki elárultam mindenkit, ahol lenyúltam egy jó barát barátnőjét. Szerintem érzitek, és ezért mondanom sem kell, hogy bár írok, most bizony elcsuklik a hangom. Mert hiszem, hogy közben sejti mindenki, bárhogy is történt, ha közösen szakítottunk, ha nem, közel sem ezért mennék vissza a kamaszkorom egyik legszebb nyarának helyszínéül szolgáló Kleinarlba. Nekem is sok idő kellett, hogy rájöjjek, a múltkori posztomban mire is utaltam azzal, hogy másrészt. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, hogy szeretnek-e majd a többiek. Csak az érdekel, hogy ő tudja, mind igaz volt, amit neki mondtam. És, ugye?, másrészt azzal, hogy nyáron visszamegyek, talán érzi majd, csak miatta teszem, és nem akarok kakaskodni, vagy bizonyítani bárkinek bármit is. Másrészt, hiába történt, ami történt, nehezen tudom felejteni, és még én magam sem tudom, hogy akarom-e… mármint őt elfelejteni. És ebben ő sem tud befolyásolni. Ez az a harc, amit magammal kell lejátszanom, ha úgy tetszik, megküzdenem. Aztán a másrészt alatt azt is értettem, hogy jó lenne minden szálat elvarrni, és ezt csak ott Kleinarlban tudnám. És ehhez az ő közelsége kellene, hogy lássa, hogy segítsen ebben.

Aztán eszembe jut az is, lehet, csak ártanék neki. Lehet, ami nekem könnyebbség lenne, az neki nehézség. Lehet, hogy a többiek utálata, ami rám száll, engem a keményen edzett pesti zsurnalisztát nem is bántana, viszont őt sokkal inkább. Így, bármit is érzek vagy gondolok, és akármilyen jól is hangzik, hogy másrészt… nem biztos, hogy ebben csak magamra gondolva hozhatok döntést.

Úgyhogy maradjunk abban, hogy tökös vagyok… másrészt szerelmes, de néha a szív helyett az észnek kell döntenie. 

Utóirat: A liftesek sokat dolgoznak, főként Máté és Dani. De Dani még többet. 

De a tavasznál is sokkal fontosabb, ma van két éve, hogy elindultam a fővárosi autópiacra kocsit venni… mindegy volt már, csak négy kereke legyen, és guruljon, és az enyém legyen. Aztán Villám lett, és emlékszem még, hogy mekkora vigyor ült ki az arcomra, hiszen megvettem az első saját autóm, a forgalmiba az én nevem került, és így kerek lett minden. 18 évesen került hozzám, holnap pedig – nem nehéz kiszámolni – húsz éves lesz már. A vigyor pedig még ma is az arcomon ragyog, amikor kettesből 100-nál váltok el, és amikor alagútban, ahol nyolcvan a kötelező sebesség, már jó előre kiteszi mögöttem a bmw az indexet, hogy a feloldó táblánál átugrik engem… én meg, ugye jön a vigyor és visszaváltok hármasba, aztán 150-nél jön a negyedik és így tovább… majd amikor elengedem barátunkat kaján vigyorral intek neki, hogy ezereurós volt, de otthagytalak… és mikor olyan szépen süt a nap mint most, tavasszal, akkor elhúzom a tetőablakot, és hagyom hogy rám süssön a nap, mert az iszonyat jó. Úgyhogy és mert hiába van tavasz, itt vagy a hó vagy az eső esett, vagy a kettő együtt, szegény villám szülinapjára így azt kapta, hogy sokszor egymás után mosta le az eső. Sajnos úgy néz ki, hogy tavasszal elválnak útjaink, persze csak akkor, ha olyan gazdi jön érte, aki vigyorog, mikor megveszi… különben marad nálam.

Amúgy egy hete tényleg kitavaszodott, amiből mi színek híján annyit éreztünk, hogy március lett és napsütötte napok jöttek. Itt is felmelegedett az idő, de az uralkodó szín továbbra is a fehér, mert mindenhol hófödte még a táj. Mivel Mátéval a múlt héten mindketten kedden voltunk szabadnaposok, és mert Barbi meg csak délig volt, ezért délután sportoltunk. Délelőtt átmentünk Mátéval Flachauba és az ottani síparadicsomban néztünk körbe, szakmai ártalomként megnéztünk hogyan mennek a liftek, mekkorák a pályát, milyenek a pistenbullyik… Aztán, mert eredetileg azért indultunk el, béreltünk két snowbikeot, ami olyan mint egy bicikli, csak hóra tervezték, kerekek helyett sítalpai vannak. Bementünk az egyik sportboltba, megkérdeztük, hogyan is van ez, miként tudunk bérelni síbicajt… majd amikor mindenféle oktatásra akartak rávenni minket, mondtuk hogy itt dolgoztunk Flachauwinklben a liftnél, menni fog. Így rögtön kedvezményt is kaptunk, nagy is volt az öröm, olcsóbban is hoztunk el, és mehetünk csapatni. Délben már a hegyen voltunk, és zúztunk le a bringákkal. Igen jó kis napot zártunk, mert végig sütött a nap, mert jól éreztük magunkat, mert ritkán jön így ki, hogy együtt tudunk lógni, mert együtt vagyunk szabadnaposok. Aztán másnap meg jött a köd, az eső, és egy hete így síelek minden áldott nap. Esőben, latyak hóban, és mind emellé még látni sem látok semmit, mert akkora a köd folyton. Éppen ezért volt jó egy kis kikapcsolódás tegnap Ritával és Józsival. Kis csavargás pénzherdálás, ebéd, és már vége is lett a szabadnapnak. De sebaj, este még iszogattunk picit, kis foci, meg Zoli és Csili – a brüsszeli griffon. És a fene gondolta, hogy egy ilyen kis dög, egy táskányi kutya is tök aranyos tud lenni. Pedig az. Úgyhogy nézzetek róla is egy képet. Közben folyamatosan nézegetek állásokat, nem tudom, merre menjek – Barbival ma reggel pont Bécsről beszélgettünk, már csak Mátét kell rávenni, hogy menjünk nagy városba, vegyünk ki egy albit, és éljünk nagyvárosi, de még mindig osztrák életet. Persze, nincs nap, amikor ne kapna el a hév, hogy írok a nyári főnökasszonynak, és visszamegyek a Robinsonba, és akkor az jó lesz. Egyrészt mert akkor érezném, hogy van tököm, másrészt pedig… de erről majd máskor.

Addig is nézegessetek képeket, Csiliről meg Zoliról, Barbiról és Mátéról, meg a tájról… 

Persze ez legalább annyira igaz, mint hogy rend van a szobámban. Teljesen igaz rám, hogy nagyjából kéthavonta vesz rá a lélek arra, hogy rendet csináljak, és ilyen gyakorisággal is járom végig a boltokat oly nagy lelkesedéssel, ha éppen vennem kell valamit. És hiszem, hogy ezt az eladók is érzik. Ugyanis akárhányszor lépek be egy bolt ajtaján, megérzik rajtam, és tudják, ennek a baleknak bármit eladunk és bármennyiért. Mert látják rajtam, hogy öt perc után úgyis feladom, és bármit is akartam venni, elvesztem a lendületem, és bármit rám tudnak sózni, mert tudják, csak szabadulni akarok. Így aztán Zsolt most már egy éve, míg Máté pár napja röhög rajta, hogy milyen elképesztő eredménnyel zárulnak a vásárlásaim. Kezdődött ugyanis az egész tavaly, mikor elszakadt az övem, és kellett egy újat vennem. Persze, hogy a legdrágább boltban sikerült vennem egy fantasztikus övet, természetesen mesés áron. Ugyanezt jóllehet otthon egy ezresért kaptam volna meg… Zsolti pedig még idén is ezen röhögött. De csak addig, amíg meg nem hallotta, hogy az ütésálló és törhetetlen napszemüvegem eltört, így kellett vennem egy másikat, amit magammal hordok napközben, mikor síelek. Persze erre a célra tökéletes egy ötszáz forintos is, ám nekem megint sikerült belenyúlnom a jóba. Ugyanaz történt mint a legutóbb. Értem én, hogy nagyon kedvesek a nagyon csinos eladólányok, de ha körbevesznek, akkor végem… Mondták, hogy jól áll, mert ez nyilván jól betanulták, én meg hogyan is mondtam volna, hogy na lányok ezt mégsem kérem. Hát nem egyszerűbb megvenni? Na aztán amitől a srácok kifeküdtek, hogy vettem két pár sí zoknit. Nem írom le sem az öv sem a napszemüveg árát, de gyerekek… Ez a két pár zoknit egyszerre überelte mindkettőt. Így ezek után a hátralévő alig kicsit több mint egy hónapban hát igyekszem magam távol tartani mindenféle bolttól. Igen, mert már csak alig több mint egy hónap van vissza. Persze jó itt, de csak várom mindig, hogy hazamenjek. Persze most ezen nincs annyi időm gondolkodni, hisz lassan ki kell találnom, merre is legyek majd a nyáron. Ugye már megint. Pont tavaly írtam, hogy télből nyárba, mekkora szerencsém volt, hogy jött egyik pillanatról a másikra a Robinson. És bár kamaszkorom egyik legszebb nyara volt, és hiába ismertem meg ott Őt, most mégsem érzem úgy, hogy vissza kellene oda mennem. Na meg persze amikor eljöttem onnan, megfogadtam, hogy nem megyek vissza. Mert kevés volt a pénz, mert sokat kellett dolgozni érte, mert a lány nem volt az enyém, és ezt nem is bírtam volna tovább nézni. Aztán most mégis valahol ez a B terv, és csak őmiatta. Csak miatta visszamennék, hogy aztán elmondhassam – ha megkérdezik tőlem, hogy miért itt vagyok, és miért nem valahol máshol -, szóval, hogy elmondhassam a biztos sokak által ismert mondatot, amit Robin Williams mondott a Good Will Hunting című filmben: Dolgom volt egy lánnyal. Aztán emellett kecsegtetően hangzik, hogy tovább álljak, és újabb helyeket ismerjek meg, hogy más hegyeken bringázzak, vagy üljek ki egy sziklaszirtre és vigyorogjak bele a nagyvilágba. Nagyon vonz most a svájci határ melletti falvak, pont Svájc közelsége miatt. Azért vagány lenne átbringázni Svájcba, nem? Na de ez még úgyis kiforrja magát. Lehet aztán nem is a svájci hanem az olasz határ mentén keresek valamit, és akkor meg Itáliába ugorhatok át bármikor. Ez se hangzik rosszul, főleg nyáron.

Addig is még kisíelem magam a télre, meg szánkózok, meg élvezem a Zsolt szerint még mindig képeslap szépségű kilátást, itt az Alpok szívében.