Az előző posztomban már leírtam, hogy milyen szerelmes és boldog vagyok, s egyben megígértem, hogy beszámolok az új állásomról. Bocsánat, hogy a soron következő posztra mindig annyit kell várni, de valahogy repül az idő. Rá kell jönnöm újra és újra, hogy az írás már csak hobbi marad nekem, nem tudok rendszeresen, akár heti több alkalommal leülni, mert nincs rá időm. És azt is be kellett látnom, hogy ennek én kifejezetten örülök. Aztán eszembe jutott, hogy mindig leírom, hogy persze-persze jó dolog itt kint élni és jól keresni, de ezzel mindig szembe állítom a rossz dolgokat, hogy a családot otthon hagytuk. És részben még mindig így gondolom, de közben tagadhatatlanul jól érzem magam itt, mert az én kedvesem, az én menyasszonyom az én új családom – ami persze nem jelenti azt, hogy a szüleink ne hiányoznának. De mi ketten itt kezdtük el a közös életünket, és itt is tervezzük a jövőnket. Szeretünk itt élni és itt dolgozni, kezdünk beilleszkedni. Ez ilyen. Ez már nekünk nem rossz dolog, nem elszakadás az otthonunktól, csak máshogy látjuk ezt a kalandot. Magyarország még mindig a szülőföldünk, szeretettel gondolunk rá és egyben szomorúan halljuk a híreket az otthoni zavaros időkről. De az otthonunk már Flachauwinkel. Ezt fontosnak tartottam leírni, mert sokat tanulunk itt kint a helyiektől, és ezt tudniuk kell azoknak is, akik egy ausztriai munkavállaláson gondolkodnak.

A munka meg munka. Én még ugye márciusban meccseltem le, hogy is legyen tovább a nyáron. Szerencsés helyzetben voltam, mert eleve nem úgy jöttem ki három éve dolgozni, hogy a hitel vagy a szegénység űzött ki, hanem kaland volt, meg a jobb pénz, kényelmesebb élet vonzott. Márciusban viszont tudtam, hogy a most nyáron valahogy be kell hoznom a tavaly nyári mínuszom, annak ellenére, hogy van megtakarításom, biztonságban van az anyagi helyzetem, majd egy évig is tudnék élni, ha munkaképtelenné válnék. Viszont a tavalyi évet mínuszban zártam. Ott kezdődött, hogy a húszéves autómat lecseréltem, hiába imádtam, eljöttem a váltás ideje. Nem vagyok túl jó üzletember, minden vevőt elzavartam, aki rosszat mondott a szeretett autómra, mondtam, hogy mégsem eladó. Aztán jött Zsolti, tudtam, hogy ő nem csak tárgyat fog venni, ezért nagyon jó áron adtam oda neki az autót. De nagyon örülök neki, hiszen tudom már, nem kerülhetett volna jobb helyre az én imádott autóm. Zsolti imádja, gondozásba vette, minden a legnagyobb rendben. Én meg vettem egy full etrás volvót. Amit aztán hülye fejjel, részegen darabokra is törtem. Mivel voltak tartalékaim, és nem volt hitel az autón, így csak mínuszban zártam az évet, de nem viselt meg anyagilag a történet. De mint írom, márciusban úgy éreztem, hogy vissza kell hoznom az autó árát. Ezért csak úgy akartam állást, hogy legyen borravalóm - tehát spórok a fizetésem elköltésén. Az elmúlt két nyáron ugyan a Housekeepingben dolgoztam a Robinsonban, viszont mindig esti műszakba, így egy fillér sem ütötte a markom, pedig tudtam, hogy a szobalányok nagyon jó pénzeket kapnak. Amikor felkerestem a főnökasszonyt, csak úgy akartam munkát, hogy nappal. Elzavart. Majd jött a felszolgálói állás. A Robinsonban svéd asztal van, nem fizetnek a vendégek, ergo nincs borravaló. Plusz estig kell dolgozni. Nem vállaltam. Aztán az jött amire nem is gondoltam. Felhívtak, hogy legyek londiner. Reggel kilenckor kezdek, ötig vagyok, közben fél óra ebédszünet, plusz sok borravaló. Tessék? - kérdeztem, de meg sem vártam a választ, vágtam rá, hogy igen. Ki ne fogadná ezt el, amikor nem kell nyolc órát dolgozni, nem kell takarítani, és sok a borravaló. És akkor még nem is sejtettem, hogy mit is jelent ez az állás. De megnyugodtam, elindult a folyamat, hogy egyenlőbe hozzam a tavalyi év mínuszát. Közben megcsináltam az adóbevallásomat, itt kint. Amit úgy kell elképzelni mint otthon, csak visszakapsz éves szintet ezer eurót. Nem rossz ugye? A két szezon között pedig Nóri munkahelyén dolgoztam, közös főnökasszonyunknál. Ugye ő a téli főnököm. A legjobb főnök, most már nem is kérdés. Felajánlotta ugyanis, hogy abban az egy hónapban, amíg nem kezdődik el a robinsoni küldetésem, dolgozzam náluk. Fizu, plusz benzinpénz. Sok plusszal jöttem ki belőle, plusz Nóri sem érezte úgy, hogy míg ő dolgozik, addig én csak a lábam lógatom egész nap.

Aztán eljött az első napom az új álláskörömben, ismét a Robinsonban. Izgultam rendesen, hiszen nyitás napon kezdeni kemény dolog, mindenki rohan, sok vendég jön. De a recepciósok tündérek voltak, az új főnökasszonyom pedig elmondta mi is a feladatom. És akkor értettem meg igazából miért Clubhotel a Robinson. Mert a show mindennél fontosabb. Én sem londiner lettem, hanem Koffer und logistic manager. Velem és a recepciósokkal találkozik először a vendég, fontos a körítés, fontos, hogy hova érkezik meg nyaralni az akár ezer km-es útja után az autójából kiszálló vendég. Én fogadom őket, jópofizok velük, meghívom őket egy italra, vagy napszaktól függően az étterembe invitálom őket, és csak utána jön, hogy becsekkolnak, hogy felküldöm vagy felviszem a csomagjaikat. Jól kell érezniük magukat nálunk, és ezért nekem mindent meg kell tennem. Ha kell elszívok egy cigit a családfővel, vagy fozicok a gyerkőcökkel, a lényeg, hogy az ő nyaralásuk akkor kezdődik, amikor kiszállnak a kocsiból, és attól a pillanattól kezdve jól kell érezniük magukat. Velem ismerkednek meg először, ezért hozzám jönnek később is, hiszen bizalmasok vagyunk, én kedves voltam velük, máskor is az leszek. Megoldom a problémáikat, ha kell behívom a személyi edzőt a szabadnapján, vagy előre hívom a bicikliszerelőt. És a vendégek nagyon hálásak. A zsúfolt napokon segítőim vannak, így a vendég azt látja, hogy még meg sem kapta a szobaszámát de én már felvitettem a cuccait, és örül, mert nem kell ezzel foglalkoznia, és akkor jönnek a zsíros kézfogások. Ennél is jobb, ha én kísérem fel őket, viszem a cuccaikat, megy a jópofizás, otthon érzik magukat, és nyílik a pénztárca, jön a kézfogás. Nem ritka, hogy egy vendég egy hét alatt 15-30 eurót hagy nálam, csak azért mert elégedett. És ez egy nagy hotel, sok vendéggel. Persze közben megszerettem ezt a munkát, így nem csak a borravalóért vagyok kedves, tényleg kezdem megérteni, hogy a vendégnek jól kell éreznie magát. Örömmel foglalkozok velük, mert az a legkirályabb érzés amikor a szabadnapomról úgy megyek vissza dolgozni, hogy a recepciósok azzal fogadnak, hogy tegnap utazott haza az xy és mennyire sajnálta, hogy nem tudott elbúcsúzni tőlem. Ilyenkor tudom, hogy nem csak a borravaló számít, és ez jó.

És ilyenkor elégedetten dőlök hátra este a fotelemben, mert megéri jól dolgozni, mert megéri nyelvet beszélni, mert fontos jól dolgozni és a nyelvet beszélni. És bár alul kezdtem, mindig van esélyed felfelé mászni azon a bizonyos ranglétrán, mert ha kijössz, akkor nem csak a wc pucolás meg a mosogatás vár rád. De ezért neked is tenned kell. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.