Na igen, meg kellett néznem, hogy hol is hagytam abba… és tényleg, az elmúlt nyár volt kamaszkorom egyik legszebb nyara. Most pedig ismét a hegyről írom a posztom, amikor ha kinézek az ablakomon azt látom, hogy szakad a hó. Persze ennek is megvan a romantikája, de még mielőtt kitérnék rá gyorsan és röviden az elmúlt másfél hónapról.

A fene gondolta volna, hogy ennyire klassz lehet a nyár Ausztriában, és hogy a barátaim többször is rákérdeztek, nem én nyertem-e meg az ötöslottót, mert számukra olybá tűnik, hogy csak nyaralni tűntem el az Alpokba… mert annyi felé járhattam, hogy még nekem is, aki átélte, is hatalmas élmény visszanézni a nyári kirándulásokról készült képeket. Valószínűleg ezért is maradtak el a beszámolók, mert vagy csavarogtunk vagy dolgoztam. Mert meló is volt dögivel, válság ide vagy oda, a Robinson iszonyat jó foglalási számokkal bírt, szinte az egész szezonban telt házat tudott produkálni… Így az utolsó hónapban, hetekben is nagy volt a hajtás, volt köztünk, aki 12 napot dolgozott le egyben – ugye Eszter? s üzenem ezzel rekorder és hős vagy - , és többen is csak heti egy szabadnapot kaptunk… meg ugye hányan jöttek be hozzám este segíteni és sörözni  (ugyi Vaskó?)… Összetartottunk egészen a végéig, és még tovább, de erről az utolsó mondatban írok.

Be kell vallanom, bármennyire is jó volt a nyár, az utolsó napok mégis éveknek hatottak, hiszen úgy húzott már haza a szívem, hogy leírni sem tudom. S, mivel ezzel az érzéssel egyáltalán nem voltam egyedül, hát egymást erősítettük a többiekkel. Elég annyit mondanom, hogy Edittel, mert velem jött haza, már az utolsó nap elindultuk volna, ha nem csak másnap reggel lehetett volna leadni a szobakulcsot és a többi hivatalos izéket elintézni. Viszont reggel gyors bucsúpuszi a többieknek, aztán hátra sem néztük - volt olyan, amikor le sem merem írni, hogy mennyivel jöttünk, csak érjünk már haza. De aztán hazaértünk, és akkor jött az egy hónap boldogság, csípős piros arany, meg anya fasírtja… kell ennél többet írnom?

Jut eszembe! Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jótékonykodhattam. Persze némi segítséggel, de iszonyat jó érzés volt. Történt ugyanis, hogy az utolsó hetekben Helga felajánlotta nekem a liftes síruhákat, mert újat kapunk az idén – új színek, stb. itt adnak az ilyenre. Szóval felszabadult úgy száz síruha – amivel ők nem tudtak mit kezdeni, és aminek szerintem a fele simán elment volna újnak is. Így az indulás reggelén, amikor már minden cucc bent volt a kocsival, akkor átmentem a liftesekhez, és tetőig pakoltam a kocsit síruhával. Aztán ugye mint ismeritek a sztorit, hazamentünk. Otthon pedig legalább volt min agyalni, hogy akkor mi is legyen a síruhákkal. Mivel Quiksilver, ezért erős volt a késztetés hogy eladom őket. De mivel Helgának azt mondtam, hogy jó helyet találok nekik, és igazából most anyagilag sem szorulok rá, ezért inkább jó helyre akartam juttatni őket. Így ment egy szervezetnek, aki hajléktalanokat segít a télen, és hát ha valaki rászorul a meleg ruhára, akkor azok a fedél nélkül élők. És lám, boldog mindenki, főleg én, mert ápolom az osztrák magyar barátságot, és lehet segíteni embereken.

Aztán a nagy boldogságból hirtelen az a nap lett, amikor megkaptam a hegyi behívót, és hipphopp egy hét volt vissza az otthoni idill kiélvezéséből. Aztán tegnap reggel öt óra lett, és kelhettem fel, indulhattam el vissza, Flachauwinklbe. Végig nyöszörögtem az utat, pedig nem idegen helyre jöttem vissza, sőt: tudtam, hogy szeretettel várnak. Így amint megérkeztem, meg is nyugodtam. Persze Hans, mert ő hozott fel a hegyre, rögtön ki is röhögött, hogy miért nyári cipőben jöttem, ha tudom, hogy itt mindig sok hó van. Miért, miért? Ezek a hegyi osztrákok nem érthetik. Mert szeretem azt a cipőt, és a végsőkig akartam kiélvezni, hogy hordhatom – itt úgyis csak a síbakancs, meg a hótaposó jut nekem.

És bár ma meg szabadnapos lettem volna, végül megkértek, hogy lapátoljak egy kis havat, mert az van bőven… De a legviccesebb, hogy a régi szobakulcsom kaptam vissza, ez tök aranyos, amellett persze, hogy logikus is. Ami pedig ennél is viccesebb, hogy amikor beléptem a Sun House ajtaján, úgy éreztem, mintha a tavalyi téli szezon csak tegnap lett volna. Egyből otthon voltam, ismerős volt minden, így hamar megnyugodtam, persze ebben segített a tavalyról megismert, s hegyi életet élő barátokkal közösen elfogyasztott pár pohár hazai pálinka is.

És akkor a beígért utolsó mondat: amit nem is annyira leírok, mint megmutatok; hát nézzétek mit kaptam Kleinarlból! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.