Először arra gondoltam, hogy egy mocsok leszek, és nem írok semmit a döntésemről, hanem meglepetésnek hagyom, s decemberi visszaérkezésemkor az első posztomból derül majd ki, hogy végül is hova húzott vissza a szívem. De mint látjátok nem bírtam ki. Ennek pedig az a legfőbb oka, hogy míg iszonyat sokat járt az agyam azon, hogy hova menjek vissza a télre, addig a válaszadásomkor olyan kedvességet kaptam már megint, hogy tudom, jól döntöttem. Na de kicsit írnék arról, hogy miért vívódtam annyit, még mielőtt többen is elküldenének melegebb éghajlatra, hogy mi a fenéért nyavalygok annyit. Az előző posztomban írtam ugyanis, hogy mindkét helyen jól érzem magam, de mindkettő másért jó, szinte képtelenség összehasonlítani. A hegyen szinte családtagnak éreztem magam, minden egyes nap vidáman indultam el dolgozni, mert csupa vidám arcok fogadtak, és ugye a vidámság vidámságot szül. Na persze ezzel szemben állt, hogy este fél öt után már csak le vezetett út, föl már nem a hegyre. Persze a bezártságot kompenzálta a gyönyörű táj, a teljes nyugalom, az esti mókázások a többiekkel. Na meg ugye a sízés. Végig síelni egy szezont…!!!! Hát az leírhatatlan élmény. Reggel tök egyedül síelsz le a szűz hóban, amikor Te vagy az első, és mindenki más csak utánad… az a tökéletes élmény. Amikor a Sun House teraszán kint napozol, vagy a reggeli napfelkeltében iszod meg a kávéd, az megfizethetetlen. És igazából napestig sorolhatnám még, de fölösleges, mert érzem, hogy bármennyire is jó most itt Kleinarlban, oda kell visszamennem. Ott kell folytatnom, ahol áprilisban abbahagytam, mert hiányzik nagyon. Nyilván a Robinson is hiányozni fog, pláne azok, akikkel itt megismerkedtem, de mit tegyek, ha folyton viszket a seggem? Úgyis csak egy köpésre leszek tőlük, majd jönnek síelni, s isszuk valamelyik hüttében a finom forralt bort. Majd jövő nyáron visszajövök ide, ha még itt lesznek a többiek, vagy továbbállok, kiderül még, minek tervezgetni…?

Na de egy szónak is száz a vége, itt a válasz arra, hogy miért jövök vissza: