Őszintén leírom, az elmúlt pár hétben, jó egy hónapban rendesen nyugtalanított a dolog, hogyan is zárul életem első, és az első osztrák rendőrségi ügyem. Soha az életben nem hibáztam ilyet, és soha nem kellett rendőrségi aktát nyitni a nevem alatt. Fogalmam sincs arról, mi a menete ennek otthon és pláne elképzelésem sem volt arról, hogyan zajlik ez itt, Ausztriában. Na most volt lehetőségem közelebbről is megismerni. Nem írtam róla, de amikor fejre álltam a kocsival, és kimásztam, sok helyi jött, hogy segítsen, leültettek, vizet adtak, gondoskodtak rólam, amíg kiérkezett a mentő. Persze gyorsan felhívtam szüleimet, hogy ne a rendőrségtől tudják meg elsőnek. Aztán jöttek a rendőrök, intézkedtek, de valahogy úgy tették, hogy megnyugodtam, rendesek voltak, elmondták, hogy mi történt, ismertették, mi fog történni. Jön a mentő hamarosan, elvisznek, kivizsgálnak, elszállítják a kocsimat, de értesítenek majd mindenről. Egyszerűen profin csinálták, nem estek nekem, pedig akkor már tudták, hogy ittam, tudták, hogy hülye voltam. Elmaradtak az otthon oly gyakori kérdések, hogy „tudja-e mi a bűne”, „kellett-e ez magának”. Normálisan intézkedtek, az elsődleges feladatuk az volt, hogy biztonságba helyezzenek. Minden más utána jött csak. De még a kórházba is bejöttek. Megkérdezték,hogy minden rendben van-e, akarok-e telefonálni, segítenek amiben tudnak. Egyszerűen le a kalappal előttük. Plusz a kórházi dolgozók előtt, a mentősök, az ápolók és az orvosok előtt is. Iszonyat kedvesek, rendesek voltak. Maga a kórház is úgy nézett ki, mint egy 4 csillagos szálloda, na meg a kiszolgálás is olyan volt. Nem is tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Aztán hazajöttem, újra dolgoztam, éltem az életem, mintha mi sem történt volna, annyi különbség volt csak, hogy mínusz egy Volvóm. Persze közben tudtam, hogy valamikor jelentkezik majd a rendőrség, és számon kér; tudtam, hogy ennek itt azért nincs vége. Pár nap telt el, amikor csengett a telefonom, a rendőrség hívott. Még ekkor is illedelmesen beszéltek, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, épségben otthon vagyok-e. majd elmondták, hogy mi lesz a folytatás. Először el kell készítenünk a vallomásom, amiért be kell mennem a legközelebbi, így a Wagrain-i rendőrségre. Mivel a héten végig dolgoztam, ezért abban maradtunk, hogy telefonon felveszik a vallomásom, és én szóban elismerem a visszaolvasott leírtakat. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy átvernének, megmásítanák a vallomásom. Így elmondtam mindent, ők visszaolvasták, én bólogattam. Mégis bejöttek a szállodába, és megmutatták, aláírtam, tényleg vigyáztak mindenre. Ettől a pillanattól kezdve vártam az ítéletet. Elmondták ugyanis, hogy a jogsim megmarad, viszont pénzbírságra számítanom kell. Az összeg 300 és 3700 euró között alakulhat. Pompás, gondoltam, nem is lenne jobb annál, mint befizetni úgy háromezer eurót. Közben a helyi autómentőnek, aki elszállította a helyszínről a kocsim, már kifizettem 300 eurót… aztán a magyar autómentőnek 130 ezer forintot, hogy hazavitték a kocsim. Majd eltelt egy bő hét, és levelet kaptam. Izgultam rendesen, mert biztos voltam benne, hogy a bírságom kaptam meg. De nem. Egy értesítés jött a rendőrségről, melyben leírták a tényállást, hogy ittas vezetésért és mert balesetet szenvedtem, pénzbírságra kell számítanom, a jogosítványomat ellenben nem veszik el. Lehetőséget kaptam arra, hogy két héten belül írásban védelmet nyújtsak be, vagyis a büntetés enyhítését kérjem. Ha ezt nem teszem meg, akkor meghallgatás nélkül folytatják le az eljárást – állt a levélben. Azonnal hívtam édesapám, hogy adjon nekem jogi tanácsot, mit kell ilyenkor tenni. A válasz egyszerű volt, kérelmet kell írni a büntetés enyhítését kérve, hiszen így meg lehet spórolni a későbbi, ítélet utáni fellebbezést. Apám nem is tétlenkedett, rögtön megfogalmazta a hivatalos szöveget, húgom vőlegénye pedig lefordította azonnal. Az állt benne, hogy sok éve vezetek, de még sohasem volt balesetem, valamint figyelmetlen voltam, és nem az helyi útviszonyoknak megfelelően vezettem… és, hogy hitem szerint a megengedett alkoholos befolyásoltság alatt álltam. Ezt követően nem volt más dolgom, mint feladni a levelemet és várni. Mást már úgysem tehettem. De egy valami megváltozott még. Elkezdtem hinni. Eddig is fontos számomra a hit, de nem gyakoroltam túlzottan. Most viszont éreztem, hogy minden ami történik, az értem van, Minden csak a  hozzáállás kérdése. Ugye?; félig üres vagy éppen félig tele van-e az a bizonyos pohár. Hittem a sorsban, abban, hogy ennek így kellett történnie. Hittem, hogy így figyelmeztetnek az égiek, hogy vigyázzak jobban magamra, hittem, hogy a rendőröknek meg kell büntetniük, hogy észhez térjek. Aztán hittem abban is, hogy nem sarcolnak meg túlzottan, hittem abban, hogy nem 3 ezer eurót kell majd fizetnem. Aztán pár napja, a balesetem után két hónappal megkaptam a bírságom, az indoklással együtt. Az összeg már nem is érdekelt, csak záruljon le ez a történet, legyen vége már. 495 euró lett a vége, egy négyoldalas kisregényben pedig mindent leírtak; azt is hogy lekérdeztek rólam mindent, valóban nem szenvedtem még balesetet, és soha nem is okoztam még. Ezért kapom a kiszabott, alacsony büntetést. Öröm, nagy sóhaj. Tiszta lappal indulhatok. De immár nem egyedül és nem a múltban élve. Hanem a jelenben, melyet egy édes lány fűszerez meg nekem minél édesebbre. Nóra szép lassan belopta magát a szívembe, teljesen megbolondított, amit persze egyáltalán nem bánok. Mit is mondhatnék, az esőt mindig a napsütés követi. Így van ez most az én életemben is, hiszen a rosszat mindig jó követi. Velem pedig a legnagyobb jó történt meg, mégpedig hogy reggel ő ölel át engem. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.