Sokat ültem a klaviatúra fölött, vajh’ megírjam-e a következő posztom. Eredetileg még szerdán akartam blogolni arról, hogy milyen volt héten a bardienst. Aztán máshogy alakult.

Az egész történet ott kezdődik, hogy amikor a téli szezon után hazamentem már alig vártam, hogy vehessek új autót magamnak. Az indok, amivel eladtam Villámot az volt, hogy egy biztonságos autóra van szükségem, mivel ha autózom, akkor pályán megyek, nagy sebességgel. Mivel türelmetlen típus vagyok, ezért két hét után untam meg az autónézegetést, meg a procedúrát, hogy elmegyek megnézni egy autót, amire azt mondták gyári fény, meg hibátlan, aztán a szerelő 1 km-ről megmondta, hogy törve volt. Csütörtökön beszéltem Atival, hogy kinéztem egy Volvót, kell, mert szép. Felmentünk hát Atival, meg a menyasszonyával Pestre, hogy megnézzük az aranymetál színben tündöklő s 60-ast. Persze kiderült, hogy szar a turbó, csálék a lökhárítók, gyanús az egész. Felkaptam a vizet, és mondtam, hogy akkor irány az pesti autópiac, ott vettem Villámot. Villámba három perc alatt szerettem bele annak idején, és 5 perc múlva már az enyém volt, szerelő se látta, csak beleültem, és kifizettem a megbeszélt vételárat. Majd két évig szolgált hűségesen, most pedig egy barátomé, és éppen a kasztniját hozzák rendbe. Csupa boldogság. Így végül az autópiacon kötöttünk ki, aminek a klímája mindig helyre tesz, imádom, nekem az a múzeum, a zöldséges, a divat… ott érzem jól magam. Autók állnak sorban, zsivaj van, alkudozás, indítsuk be, elengedem a gumikat az árából. Teljesen izgalomba jöttünk. Vagy három órát sétálgattunk, és már öt autót kinéztünk, kipróbáltunk, amikor mondtam Atinak, hogy nézzük meg, indítsuk be azt az ezüstszínű összkerekes, turbós automata Volvót. Beleültem, 2 perc körbenézés, és öt perc múlva már az enyém volt. nem mértem körbe, nem nézte meg szerelő. Mint Villámnál. Szerelmes lettem. Otthon még volt pár nyugtalan éjszakám, hiszen annyi hibalehetőséget vettem meg, mi lesz, ha… Aztán kiderült, hogy nincs ha, remek vételt csináltam, körbeirigyelt mindenki, jó áron, jó autót vettem. Örültem is nagyon. Memóriás elektromos bőrülések, aktív fejtámla, 10 légyzsák, négy függöny belőle, mondtam, hogy fontos a biztonság, és biztos elég nagyképűnek tűntem – valószínűleg az is voltam.

Aztán mondtam az egyik robinsonos kollégának már itt Kleinarlban, menjünk, próbáljuk ki a verdát, felautóztunk Jägerseeig, én nyomtam neki, hadd lássa, mire jó a 200 ló, a turbó, meg az összkerék. Visszafelé ő vezetett, óvatosan próbálta ki, persze nyomogatta picit az ülést, hiszen király, hogy motoros. Aztán szerdán beszálltam a kocsiba, a fő kulccsal nyitottam, ami az egyes memória szerint állítja be az ülést, így leengedi amennyire lehet, a háttámlát pedig előre dönti – így állítottam be, mert iszonyat kényelmes, de közben jó fogásom van a kormányra, hiszen alacsonyan ülök, de a háttámla előreállításával a szerpentines úton jól tudom fogni két kézzel is a kormányt. A kormányt kihúztam és felemeltem amennyire lehet, hiszen így ebből az ülési pocizóból is jól látom a műszerfalat. Mint kiderült később, ezen beállításoknak nagyon sokat köszönteket. Egészen pontosan az életemet.

Kedden éjszakás voltam, éjjel értem haza, de nem akartam sokáig aludni szerdán a szabadnapomon, így korán felkeltem, majd átautóztam Johannba, kis shoppingolás, majd haza, ebéd, és mivel úgy gondoltam, hogy már nem vezetek aznap, és végre szabadnapos vagyok, így megittam a fotelben ülve és zenét hallgatva egy két sört. Persze kora este meg úgy gondoltam, hogy végre nem esik az eső, de jó volna mozogni egyet, és mivel ahhoz túl fáradt voltam, hogy felfussak Jägerseeig, ezért amellett döntöttem, hogy zsákfalu lévén, és mert nincs rendőr, hát felautózok a közeli tóhoz, és ott sétálok egyet, csinálok pár fotót. Beültem hát a kocsiba, betettem egy jó cd-t, gondolván felcsorgok a tóig, lazulok. De az ital pont annyi bátorságot adott nekem, hogy amint elérte a motor az üzemi hőmérsékletet, kiérve a faluból, adtam egy padlógázt, ami automata lévén kettő visszát és az ülésbe préselést jelent. A soron következő s kanyar viszont ehhez szűk volt. Nem akarok számokat írni, de visszakettő egy 200 lovas turbós autónál sok sebességet sejtet. Míg a balos kanyart éppen sikerül abszolválnom, addig a jobbos már nem jött össze. A következő emlékem csak annyi, hogy pörög a kocsi. Egészen pontosan háromszor pördült meg, míg végül a feje tetején landolt. A közben eltelt idő nekem a magatehetetlen idiótának a másodperc töredékének tűnt: itt már nem tehettem mást, csak kivártam, mi lesz a vége. Vajon túlélem-e. Aztán megállt az autó, így a legfontosabb az volt, hogy valahogy kiszálljak. Mivel fejjel lefelé lógtam, ezért a bal kezemmel kitámasztottam magam, a jobbal pedig kikapcsoltam, a biztonsági övem. Majd kipróbáltam, hogy működik-e az elektromos ablak, hogy le tudom-e húzni, és úgy kimászni. Működött, így a landolást követően gyorsan ki tudtam szállni a kocsiból, ami az életét adta az enyémért. Ugyanis egy karc nélkül úsztam meg az egészet. Szerencsém volt. És abban is, hogy azonnal ott termett a segítség, akik gondozásba vettek, míg a mentő nem ért oda. Persze azonnal beszállítottak a sürgősségire, ahol másfél órán vizsgáltak ki, hogy tényleg nem esett-e bajom. Nem hitték el, hogy valaki karc nélkül él túl egy ilyen balesetet. És tényleg leírnám, de nincsenek szavak arra, hogy milyen kedvesen viselkedett mindenki, a helyszínre érő segítség, a mentősök, az orvosok… és a rendőrök. Ők már a helyszínes megfújatták a szondát, amit a mentősök nem engedtek, hogy hivatalossá tegyenek, hisz a sokk. Aztán a kórházban újra fújtam, 0,3 lett, ami az itteni törvények alapján megengedett. 0,5-ig legális. Persze fellélegeztem, hisz itt az ittas vezetést nagyon durván büntetik. Amellett, hogy egy kevés belefér. Aztán az orvosok bent tartottak egy éjszakára, két óránként jött egy nővér, és átvizsgált. Majd csütörtök délben elengedtek, és javasolták, hogy mormoljak el egy imát. Mit mondjak, lesütött fejjel jöttem ki a kórházból. És most is szégyellem az egészet. De egyet megfogadtam, hogy soha többet nem hozom ilyen helyzetbe a családom, hisz elképzelni sem tudom, mit élhettek át. Aztán, meg rossz belegondolni, mi történhetett volna még. Simán kárt okozhattam volna másokban. Szerencsémre azonban pont akkor senki sem jött szembe akkor. Így hálát adok, hogy épségben megúsztam ezt az egészet, és nem okoztam még nagyobb kárt. És nagyon remélem, hogy mindenki számára tanulságos a történetem, és senki sem gondolja majd úgy, hogy ugyan egy sörrel simán lehet vezetni.  Nagyon remélem. Nekem jó kis lecke volt.

Pénteken reggel, mintha mi sem történt volna, mentem dolgozni. Persze a főnökasszony és azok, akik látták a kocsit, nem hittek a szemüknek.

Bennem minden megváltozott. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.