Még szeptemberben írtam arról, hogy mennyire is várom a telet, hogy az mindig olyan jó, hogy akkor érzem
igazán jól magam, amikor sível csapatom a hegyen. Aztán írtam arról is, hogy mennyire jó lesz otthon a két szezon között, és hogy Nóri milyen nagy lépésre szánta el magát – történetesen, hogy munkahelyet és egyben lakóhelyet is vált, hogy velem lehessen. És tényleg jó volt otthon. Gondtalanul teltek a napok mindaddig, amíg már csak egy hét volt vissza az indulásig, majd csak pár nap. Egészen pontosan három nappal az indulás előtt Nóri nagyszüleinél vágtunk disznót. Gyönyörű időnk volt, érződött már, hogy bizony itt van a tél, de a nap szépen sütött, jó társaság gyűlt össze, jó hangulatban dolgoztunk, és sokat nevettünk – városi gyerek lévén sok vicces pillanatot szereztem kedvesem családjának, amint pl. egy fél azonban még így is száz kilós disznóval a vállamon botorkáltam be a feldolgozóbrigád felé. Valahogy olyan tökéletes volt minden; a lemenő nap fényében ahogyan a parasztház verandájának lépcsőjén megpihentem, egy percre eszembe jutott, hogy nincs az az Isten, hogy én visszamenjek labancföldre. Igen, akkor ott elszomorodtam, hogy ezt az egyhónapnyi tökéletes pillanatot megint feladom. Viszont most olyan történt velem, ami még egyszer sem korábban, mikor visszaindultam volna. A szerelmem mellém bújt, és átölelt. És eszembe jutott, hogy semmit sem kell feladnom, közel sincs vége annak a tökéletes pillanatnak. Mert ő jön velem, és együtt leszünk. Láttam rajta, hogy bizony fél, kétségekkel teli, mert ismeretlen helyre jön, mert új lesz neki minden – mert most a hegy túl oldalán élünk majd. De azt is láttam a szemében, hogy milliószor is újra így döntene, hogy velem legyen.

Aztán összepakoltunk: világítófa, hólapát, teszkós fenyő, meg a díszek  - telepakoltuk Rómeót és Mondeót. Gyors puszi mindenkinek, és már indultunk is. Gond nélkül daráltuk le az 500 jól ismert km-t, míg Flachauwinkelbe értünk. Egy nagy kő rögtön le is esett a vállunkról; hiszen az ígéretnek megfelelően szép lakást kaptunk, már csak Nóri izgult a munka miatt. Rám nagy csodák nem vártak, ismerem a kollégáim, a hegyet, s a vigyor is hamar kiült az arcomra, mivel már az első napomon sível csapattam, mégpedig két nappal a nyitás előtt. Ez még mindig leírhatatlan élmény, hogy amikor senki más nem síelhet, akkor én már igen. Hál’Isten Nórinak sem kellett sokat itthon szobroznia, a beígért egyhetes kényszerpihenő helyett azonnal munkába állhatott, így igazán még ki sem pakoltunk, de már mindketten dolgoztunk. Nórinak a főnökasszonyunk bejárónője segített kiismernie magát az új helyen. Violetta segített nekem is annak idején, ez most jó alap volt kettejüknek a barátkozásban, hisz Vioval megannyi vicces percet éltünk meg három éve, amikor betanított, hogyan is kell felhuzatolni a párnát, paplant. Azóta persze én profi lettem, a sztorik meg szebbek, így jót röhögtek rajtam minden egyes megágyazásnál. Nóri hamar belejött a munkába, Vio meg áradozott róla Mariának, aki már be sem mutatkozott Nórinak a karácsonyi vacsin, csak megölelgette őt, hogy mennyi jót hallott róla már most. Csak hogy mindenki képben legyen, Maria és férje benne van Ausztria 50 leggazdagabb embere között. Például amikor bejelentkeztünk a lakhelyünkre, akkor az ügyintéző csak annyit kérdezett, hogy Mariánál dolgozzunk?; mert akkor csak írassuk alá vele a kötelező nyomtatványokat és készen is vagyunk.

Nóri tehát bedolgozta magát, nagyon szeretik itt, főleg én. Közben megérkezett a családba Hópihe is, az első közös (kis)állatunk, a félelmetes dzsungáliai ragadózó, a halálos harapású és a szemeit veszedelmes villogtató hörcsög. És mert Hópihe éhes, nem is írok most többet, hanem jól megetetjük. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.