Folyton este dolgozom, ami azért jó, mert sok mindenkivel találkozom. Míg nappal csupán a szobák és egy-egy szint és annak vendégeinek ölelésében éli napjait egy szobalány, addig én a szálloda legtöbb dolgozójával összefutok, beszélek. És hát ki ne vágná minden nap rövidebbre azt a bizonyos centit. Így a horvát szauna mester szavait idézve most már én is csak azt mondom, hogy minden nappal kevesebb van vissza. Szerintem minden külföldön élő magyar így van ezzel, tudja, hogy mikor mehet végre haza egy kicsit, és számolja is lelkesen a napokat. Ez szerintem így marad örökre – bármennyire is szeretsz máshol élni mint a hazád, mindig visszavágysz. Hazavágyok már én is nagyon, meg várom azt is, ami az otthon eltöltött időt követi megint. A telet. Kora őszi gyerek vagyok, és bár szeretem a nyarat, mégis az ősz illata a legkedvesebb nekem - számomra a fákon megsárguló levelek színei pompásak, nem az elmúlás jut róluk eszembe, hanem valami újnak a lehetősége. Hiszen tavasszal pont ezen fák levelei pompáznak majd a tavaszi napsütésben gyönyörű szépen immár zöldben. De közte van az, amit olyan nagyon szeretek. Az, amikor a medve téli álmát alussza, amikor minden oly nyugodt, amikor a hóesésben minden meghitt, amikor reggel felébredve egyszer csak karácsony napját ünnepeljük, amikor az újévet köszöntjük, aztán pedig jönnek a nyuszkók és a húsvéti tojás után kajtatunk a kétméteres hóban. Jön a december, amikor felcsattintom a síbakancsom, és csak vigyorgok, amíg el nem olvad a hó. Mert a legkedvesebb még mindig a téli szezon, akkor is, ha a szerelmem meg nyáron ismertem meg. Mert a tél sokkal jobb lesz. Mert főzhet rám a saját konyhánkban, mert lesz hatalmas ágyunk, és lesz még egy hatalmas galériánk, meg két kanapénk. Az alvással tehát nem lesz gond. Aztán a telet azért is sokkal jobban szeretem, mert annyi de annyi sok jó emlék húzza vissza a szívem a hegyre. És most napestig turkálhatnék az emlékeim között, de csak pár szóban róluk. Amikor Villámot a háromméteres hó alól kiástam egy óra alatt, a kerekei pedig le voltak fagyva, és terepjáróval húztuk ki, de elszakadt a kötél, és végül csak traktorral és vaskötéllel sikerült kivontatni, az meleg volt. Meg amikor az első napomon Flachauwinklben a parkolóban Rita és Zsolti rám kiáltott, hogy „ na hello”, aztán este bepálinkáztunk, másnap meg életemben először húztam fel a síléceket a lábamra másodszor – az első először kb. 15 évvel korábban volt - , szóval ez is elég izgalmas volt. És aztán megannyi vidám este követte egymást, amikor Zsoltival megittunk egy sört, felesben, nyolcszor. Amikor Jokeval ketten voltunk már csak a hegyen, amikor a bőrgatya megváltoztatja az ember, amikor Máté csatlakozott a bandához, és lent rúgtuk a moziban a bőrt, míg ki nem lyukadt. Amikor Rita vigyázott ránk, amikor Zoli átjött Csilivel… Ezek azok az emlékek, amik sohasem múlnak el, ami nekünk iszonyat fontosak, mert barátok lettünk, mert nekünk a hegy olyan, mint egy képeslap, de mi mégis ott élünk. Most pedig ezt az életem, a téli helyem, a szívemnek legkedvesebb lánynak mutathatom meg. Hát kell ennél több?

Utóirat: Szeretlek. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.