Jól elmaradtam már megint a beszámolókkal, de az elmúlt két hónap úgy telt el, mintha csak tegnap írtam volna meg az áprilisi posztom, mikor már tavasz volt, de még síeltem a hegyem.

Áprilisban már mindketten rendesen be voltunk sózva Nórival, hogy mikor mehetünk haza, ezért rendre egyre agresszívabban válaszoltunk az ezt firtató kérdésekre. Ugyanis mi sem tudtuk pontosan, és azt hiszem ez volt a legrosszabb. Jó lett volna már kiszakadni az itteni falusi télből, jó lett volna már hazamenni a családhoz. Meg persze az autómnak is ezer nyűgje lett a tél végére, ez is bosszantott már. De pontos dátumot senki sem tudott mondani, meddig is tart pontosan a szezon. Míg lent a virágok nyíltak, fent még a síelők koptatták a pályákat, velem együtt. A pálya minősége napról napra gyérebb lett, délután már csak emlék volt a délelőtti síelés élménye,  a felhőtlen síelés átváltozott kényelmetlen, nagykabátos vízisíre. Aztán április 12-én úgy döntöttek, hogy április 19-én bezárunk, nincs mit csinálni, az egész télen várt nagy havazás áprilisban sem lepett meg minket. Előbb bezárunk, tarthatatlan állapot, hogy a nap végén a sarat kell lemosni a lécekről, boardokról. Igen, volt olyan része a pályának, ahol vagy két méteren hiányzott a hó, így a füvön csúsztál át.  Aztán persze két nappal a döntés után leesett vagy egy méter hó. A zárást követően meg még egy méter. De ez már Murphy…

Örültünk, hogy nekem már legalább van időpontom a szabadulásra, de Nóri még mindig nem tudott semmit. Én viszont megnyugodtam, mert Zsolti – a hegyen megismert jó barátom – közben hazavitte a kocsim, hogy javítson állapotán, a műtét jól sikerült, egy gonddal kevesebb – bár teljesen egészséges még mindig nem lett. A haza utat viszont már nyugodtabban vártam, már nem idegesített annyira, hogy mikor is mehetünk végre. Aztán Maria úgy döntött, hogy nem kínozza tovább Nórit, hazaküldött minket húsvétra. Volt nagy öröm otthon, hiszen senki sem tudta, hogy érkezünk, sikerült szép kis meglepetést okoznunk. Aztán az otthon töltött három hét megint eltelt szokás szerint egy pillanat alatt. Viszont emlékezetes marad nekünk, hiszen 2014 tavaszán, egészen pontosan május 6-án lettünk jegyesek. Ez persze Nórinak volt meglepetés, hisz én ezt terveztem már vagy három hónapja. Figyeltem a télen, hogy melyik gyűrűket hordja, melyik lehet majd a mintadarab. Nézegettünk nyaralási opciókat, én persze azt figyeltem, hogy hol lenne a legromantikusabb megkérni a kedvesem kezét. Mindeközben akárhányszor a leánykéréssel viccelődtünk, igyekeztem megnyugtatni, hogy annak is eljön majd az ideje, ne akarjon kapkodni, nem lóverseny ez – és azt hiszem így utólag sikerült is elhitetnem vele, hogy nem mostanában ereszkedem még térdre. Tudtam már a gyűrűméretet, az utolsó napon mikor pakoltunk, hát kicsentem a próbagyűrűt, de a helyszín még nem volt meg. A nyaralásban nem tudtunk megegyezni, hiszen otthon csak alig három hetet tölthettünk, és szinte mindennapra volt valami program, nem tudtunk eltűnni még pár napra sem. Így két opcióm maradt. Vagy a megismerkedésünk, az első csókunk helyszínén, a Kleinarl végén fekvő Jägersee-nél kérem meg a kezét, ahol a napfelkeltét csodáltuk egy hídról, vagy még otthon. Előbbi opciót végül elvetettem, hiszen így a család kimaradna a leánykérést követő ünneplésből. Ezért otthon kértem meg. Mivel nagy meglepetést akartam, így spontánnak kellett tűnnie minden lépésnek. A helyszín ezért mindenképpen Szentlászló és vagy környéke lehetett. Először arra gondoltam, hogy ott kérem meg a kezét, ahol édesapja is megkérte az édesanyja kezét, a faluban ahol a nagyszülői ház is áll, pontosan a közeli kilátónál. Tökéletesnek tűnt a helyszín, de Nórit az Istennek sem tudtam rávenni a kirándulásra. Majd egyik nap kitaláltuk, hogy elmegyünk pecázni a Szentlászló melletti Boldogasszonyfára. Tudtam, hogy itt kell lépnem, ha szép időnk lesz, akkor egy stégen állva, háttérben a gyönyörű tájjal biztos sikerül meglepnem. Ezért még előző este félrehívtam az édesapját, aki azonnal áldását adta a tervemre. Másnap gyönyörű időnk volt, tökéletes napot fogtunk ki a pecázáshoz, élveztük is nagyon, rengeteget nevettünk, hiszen én még „pecaszűz” voltam. Aztán Nórival elmentünk sétálni. A jövőről beszélgettünk, arról hogy hogyan sikerült az egy héttel korábbi szüleinket egymásnak bemutató akciónk. Mit ad Isten pont egy stégen álltunk, amikor Nóri felé fordultam és megkérdeztem, hogy akkor most már a feleségem lehet-e, miután a szüleink kedvelték egymást, vajon megkérhetem-e a kezét. Nevetve csak annyit mondott, hogy ahhoz bizony le kell térdelnem először és csak úgy mondhat nekem igent. És akkor a legnagyobb meglepetésére én letérdelem és elővettem a zsebemből a kis piros ékszeres dobozt és feltettem azt a kérdést, amit már oly régen vártam, hogy megkérdezhessem. Hozzám jössz feleségül? – kérdeztem! Nóri persze a homlokomat fogdosta, hogy megsütött-e a nap, azt hitte csak viccelek. De amint megnézte a gyűrűt, tudta, hogy komoly vagyok, és természetesen azonnal igent mondott. És akkor ott rögtön leesett neki, hogy az elmúlt két hétben miért jártam annyit autógumishoz, ez volt ugyanis a rendszeres elfoglaltságom. Elmentem, hogy nyári gumit kell vennem a kocsira, közben persze ékszerboltban voltam mindannyiszor. Aztán végül autógumit is kellett vennem…, hogy le ne bukjak. 

Nagy volt otthon az öröm, elkelt a leányzó végül. És nagyon boldog vagyok én is, mert nekem a boldogasszonyfői halásztó ezerszer meghittebb, mint Párizs vagy más számunkra oly rideg, de mégis oly romantikusnak tartott város. Hiszen ha hazamegyünk, mindig megállhatunk a tó partján, ahol megkértem a kezét, ide elvihetjük az unokáinkat, itt mindig vigyorogni fogok, hiszen életem szerelme itt mondott nekem igent.

Aztán már indulhattunk is vissza, alig pár nappal a nagy nap után, hiszen újra dolgoznunk kellett. Most viszont csöppet sem voltam szomorú, hiszen a menyasszonyommal térhettem vissza közös kis otthonunkba. Azzal a lánnyal, aki oly sokat jelent nekem, aki oly sok szeretetet ad, aki megváltoztatott, aki új értelmet adott az éeletemnek, aki mellém állt pont egy éve, amikor a balesetem volt. Akibe az első naptól szerelmes vagyok és aki miatt olyan boldog vagyok, mint már rég nem voltam korábban.

Most viszont megyek is, mert beköszöntött a nyár, és lehet úszni a medencében, de ígérem a következő posztban mesélek az új állásomról.

Ps: Az kimaradt, hogy április 19-én egy újabb, most már a harmadik szezont zártam sérülés nélkül. Mindig várom, hogy ezt leírhassam, hiszen egész télen síelek, és sajnos rengeteg sérülés, balesetet látok… úgyhogy hurrá! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.