Hol is kezdjem? Egyszerűen imádom Tom Cruise filmjeit, a Top Gun után vadászpilóta akartam lenni, majd bárpultos, aztán később még szamuráj is. De kétségkívül és bár pultos se voltam még, az egyik kedvenc filmem a Koktél. Pultosnak, mixernek lenni iszonyú vagány dolog. Ezért, amikor két héttel ezelőtt vasárnap reggel dolgozni mentem – igen kivételesen nem esti műszakban voltam – meglepődtem, amikor a heti beosztásban láttam, hogy a főnökasszony az utolsó pillanatban beírt Bardienstbe. Mert ugye a Robinson egy Club, így mint korábban is mondtam már, a vendégek egy rakat pénzért nem csak fenséges ellátást és kényeztetést kapnak, de még klubérzést is, ahol mindenki pacsizik mindenkivel, és mindenki barátja a másiknak. A klubérzést pedig mi dolgozók vagyunk hivatottak éreztetni a kedves vendéggel, ezért mi nem magázódunk senkivel, a nyolcvanéves néninek és az ötéves kissrácnak is halloval köszönünk és nem Grüß Gott-tal, hiszen nálunk a Du-form, vagyis a tegeződés a divat. Na persze egy hallo kevés a klubérzés megteremtéséhez, ezért a dolgozók itt kötelességből vegyülnek a vendégekkel. Így vannak dienstek, pl. Kochdienst vagy a Bardienst is. Ilyenkor mi főzünk – én még soha, mert nem is nagyon tudok – vagy segítünk a Bárban. Én ritkán teljesítek ilyen szolgálatot – hiszen folyton este dolgozok-, ezért tök örültem, amikor láttam, hogy Bardienstbe mehetek. Végre valami más, meg ugye vagy százszor láttam a Koktélt, ahol Tom Cruise nagyon menő volt, ahogy a pult mögött állt. És persze ahogyan korábban is írtam már, élvezem megismerni, hogyan működik egy nagy szálloda, látni mi folyik a színfalak mögött, és ebből mit lát a vendég. Hát most végre bepillanthattam a bárosok életébe is. Izgalmas dolog – gondoltam, és mint később kiderült, nem csalódtam. Este tíz órakor vettem fel a munkát, amikor is főnökasszonyom megmutatta mi hogyan megy, mit merre találok, és elmondta a legfontosabbat, hogy mi is lesz a feladatom. Hát a munka nem az a „klasszik” báros meló volt, így én például nem mixeltem csodás italokat a csinos hölgyeknek, akik nyál csorgatva bámulták közben az ingem által alig takart izmos felső testem. A munkám leginkább az volt, hogy leszedjem az üres poharakat az asztalokról, és kicseréljem a hamutartót, illetve megtanultam kezelni a pohármosó gépet is, így moshattam a poharakat, amiket szét is szortíroztam.  Ettől függetlenül élveztem, hiszen a személyzet irtó jó fej, ment a vendégek szórakoztatása, táncolás a pult mögött… ez egy másik világ, amire még mindig vágyok, mert eszméletlen hangulata van. Mindenki jókedvű, pörög, és persze a vendégek élvezik. Úgyhogy egyszer még leszek én pultos, ha úgy tetszik mixer.

Persze a bárfőnök megkérdezte mit iszok, s mit is válaszoltam volna rá, hogy természetesen egy korsó sört. Aztán jött még egy, és így persze, hogy jókedvűen teljesítettem a Bardienstet. És akkor itt kezdődik a címben említett minden más rész. Hosszú ideje ez az első alkalom, amikor úgy írom meg a posztom, hogy nem szürcsölök mellé el egy whiskeykólát, vagy iszok meg egy sört. Persze nem tartom ezt nagy hibának, azonban a télen túlzottan is biztonságban voltam. Ott nyugodtan megihattam kora este egy italt, nem voltam veszélyben, biztos nem ültem autóba. Aztán itt Kleinarlban megint biztonságban éreztem magam. A világvégén vagyunk, a faluban nincs rendőrség, így Jägerseeig bármikor felmertem menni kocsival, hiszen senki sem jár arra. Persze az elmúlt két hétben sokat gondolkodtam ezen, és sajnos arra kellett rájönnöm, ha akkor nem borulok fel a kocsival, újból és újból előfordulhatott volna, hogy egy ital után simán beülök a kocsiba. Kicsit észhez térített ez most, hiszen bár az őrangyalaim jól dolgoztak, mégis rossz belegondolni, hogy mennyire össze is törhettem volna magam. De hát jókor jött a pofon. Sajnos a jóllét egyik hátránya, hogy míg jól menő újságíróként maximum havi egy üveg jó minőségű italt engedhettem meg magamnak, addig most nem okozott gondot egy hétre három üveg jó márkájú ital megvétele. A több pedig jobban is fogy… persze nem csak emiatt történt, ami történt. A másik a gyorshajtás. Ugyan ki ne csalna egy picit a pályán, és megy 150-nel, hisz az még belefér, vagy megy nyolcvan helyett százzal, hisz az még belefér. Hát én is szerettem mindig egy picit gyorsabban menni. Sok éve vezetek már, magabiztosan, rutinból. Szeretem a sebességet is, meg a gyors autókat – édesapám sokszor is szólt már rám, hova sietek folyton, veszélyes az. És tessék, lehetek bármennyire jó sofőr, elég ha egy sörtől és csak picit is csorbulnak a reflexeim… egy fél másodperc alatt elszámíthatod az ívet… és persze még mindig nagyon sajnálom a kocsim, de még mindig nem hagy nyugodni, hogy mi van ha jönnek szembe… így most az anyagiak a legkevesebbek. Ezért megint csak remélni tudom, hogy a balesetem másnak majd segít abban, hogy ittasan ne üljön autóba, és mindig jól válassza meg a sebességet.

Ps: I love you.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.