Persze a kofferjeim még ki sem pakoltam mind, máris igyekszem behozni a lemaradást, és megírni a megérkezésemről és persze a téli szezon utolsó napjairól szóló posztom. Mert ugye utoljára még akkor írtam, amikor a hegyen éltem napjaim. Most meg újra itt vagyok – és talán nem is nehéz kitalálni, hogy hol.
Na szóval, ismét egy sikeres téli szezont zártam, ami elsősorban azt is jelenti, hogy nagyon király volt a hegyi élet, másrészt pedig újfent azt, hogy sérülés nélkül megúsztam – sem kezem sem lábam nem törtem, pedig úgy sejtem, volt aki ezt kívánta.
Miután a hüttéből Zsolti is elment pár nappal előttem, már csak Máté és Dani maradt rajtam kívül a hegyen, s közülünk is én léptem le legelőbb. Elcsaltam egy fél napot és az utolsó hét vasárnapján már délben kocsiba ültem, és majdnem rögtön hazamentem. Előtte viszont még gyorsan felvettem Lackó barátom Zell am Seeben és már rohantunk is hazafelé Villámmal. Persze Lackóról majd még írok, mert az ő osztrák története is érdekes, egyelőre legyen elég róla, hogy átvert és a fél utazó táska helyett két nagy utazónyi cuccal vettem fel – éppen befértünk. Pár óra múlva meg már magyar levegőt szívtunk, a határon persze teli torokból üvöltöttük: hello haza.
Majd jött a szinte egy perc alatt véget érő egy hónapnyi otthonlét. Próbálnám dióhéjban összefoglalni, hogy mennyire jó volt ez az egy hónap, amit a család és barátok ölelésében eltöltöttem, de nem megy. Egyszerűen nem lehet leírni, hogy ez mennyire jó mindig, hogy mennyi erőt és energiát ad nekem. Imádok mindenkit otthon, mert nagyon. De máshol valakit még ennél jobban is.
Közben Villám jó helyre került, épül és szépül, félig meddig még az enyém, de már mégsem. Valahogy így múlnak el az első szerelmek, sose felejted el, de tudod, annak akkor ott vége kell, hogy legyen, és csak azért hogy aztán valamikor máskor máshol egy másik vegye át a szerepét, amit ugyan az elsőhöz fogsz mérni, de az egy olyan tökéletes mérce, amiért örökre hálás leszel. Mert tudod, jól választasz utána már mindig. Persze ehhez valahol az is hozzátartozik, hogy én tipikusan az a típus vagyok, aki ugyan feldobja azt a bizonyos érmét, de sosem a fejre hallgat… de erről majd később.
Szóval Villám ment, és jött egy újabb szerelem. Ő segített a viharos időszakot átvészelni… ahogy egy ismerős fogalmazott – nyilván egy hölgy-, ez úgy vonzza majd a csajokat, mint a mágnes… És tényleg, igaza lett. Elég volt a lámpánál mellettem álló csajt meghívni egy kávéra, és sima ügy volt. De nekem nem ez kellett. Nem érdekelt egy csaj sem. Mit is mondjak, most nem. És igen. Most hajlandó vagyok belenyúlni a darázsfészekbe is, nem érdekel ha csípnek a dögök, most tök mindegy, hogy fej vagy írás.
Igen, még mindig ugyanarról a lányról van szó. És hiába mondta el anyám ezerszer kiskoromban, hogy ha megfogom a forró sparhelt, megégetem a kezem, a ma napig sem nőtt be a fejem lágya, és bátran tenyerelek rá, had fájjon, egyszer élünk.
Ennek megfelelően hát igent mondtam a főnökség kérésének, és írtam a robinsoni közvetlen főnökömnek, hogy szeretnék a nyáron újból a Housekeepingben dolgozni. A válasz persze nem lepett meg, igen volt. Persze Kleinarl egy kicsiny falu, aminek fővárosaként bátran definiálhatnánk a Robinsont, így mindenki rögtön tudott mindent. Ennek megfelelően máris kaptam szerelmes levelet is… Míg az előző kamaszkorom egyik legszebb, addig az idei a legrosszabb nyara lesz. Persze aláírtam a szerződésem, újra itt vagyok, újra Kleinarlban, újfent a Robinsonban, ha úgy tetszik az oroszlánbarlangban.
Aztán vége lett a téli szezonnak, és hazamentem, hazaértem, amit beárnyékolt egy fontos szerettem temetése, a nagyapámé. Ott akkor elsírtam magam megint, pedig a másik nagyapám temetésén három éves koromban még megfogadtam, hogy nem sírok soha többé. De amint kimondta nagyapám öccse, hogy Kedves Testvérem, és amilyen szeretettel ejtette ki, na ott tört el a mécses, és ebben persze sok minden más is benne volt. Aztán mint mondtam seperc alatt telt el az otthon lét, a telefonom folyton csengett – volt akit visszahívni sem tudtam. Ne haragudj Orsi, a következőkor minden nap. Percek alatt telt el az időm, és imádtam, élveztem, hogy minden rosszban van valami, hogy a rosszat jót követi. Aztán schnitt, a kocsim üzit kapott, üdv külföldön, x tarifáért beszélhet. Nem mondom, összeszorult a gyomrom, közeledek oda, amit annyira várok és egyben utálok.
Persze előtte még részt vettem a céges nyaraláson, amit őszintén mondom, nem vártam, de csak azért mert sajnáltam rá az időt. Egy luxus hajóút elég vonzó, de amikor annyira fontos minden otthon töltött másodperc, akkor igen, pazarlásnak tűnik minden olyan perc, amit nem ott töltesz, ahol nagyon szeretsz. Aztán kocsiba ültem, és máris Maria házában lettem, mint kiderült ugyanis, hogy nem egy apartmant kaptam, hanem a téli helyem, a liftes főnök család látott vendégül… Leírhatatlan élmény volt. Saját lakosztály a házban, este lefekvés előtt csevej, közben hazai borok kóstolása, majd hajnali fél háromkor gyümölcs és reggeli evés. Aztán indulás Genovában, ami számomra megosztó élmény, hiszen elvették a svájci bicskám, és elszakadt az Esztertől kapott láncom. Előbbi nem is annyira érdekelt, de utóbbi miatt komoly hisztit produkáltam, és bár angol szótáram századik ismert és utolsó szava a per, hát a genovai kikötőben dobálóztam vele annak rendje és módja szerint… mert elszakították. És akkor ott jöttem rá, hogy ennek így kellett történnie, mert … Mert ott jöttem rá, hogy hamis elégtételt jelentene nekem, ha Ő látja a nyakamban a tőle kapott nyakláncot, hogy anélkül kell bizonyítanom, holott előtte gonosz módon azt gondoltam, majd jól megmutatom. Szóval felszálltam a hajóra, amilyet előtte hmmm, amilyen nagyot még sosem láttam korábban. Full-full volt az ellátásunk, így minden, ami szem száj ingere. Ott fogalmazódott meg bennem két gondodat. Az első, hogy mennyire lúzer az, aki itt nem tud csajozni, hiszen én is bárkit összeszedhettem volna. De ennél fontosabb a másik, hogy nélküle mit ér ez… semmit. Hogy nem állt mellettem, a naplementében, és így tovább. Hiába jutott eszembe, ott a naplementében, hogy a gazdagok életét élem, hogy prémium kategóriás kocsival érkeztem, hogy egy euró milliárdos család vendégeként nyaralok, hogy a luxushajón éjfélkor bármelyik csajt ingyen hívom meg koktélozni… hogy bármelyik örömmel jönne … hogy… és pont. Csak az érdekelt, hogy nem őt fogom kézen, hogy nem vele tévedek el a franciaországi Toulonban, hogy nem vele röhögök azon, hogy próbálom megenni azt a nyamvadt rákot, amely végül csak a padlón landol, és amiért csak a pincér kért bocsánatot. Így hiába volt megannyi új élmény, végül csak mínuszos volt az egész.
És aztán máris eltelt az utolsó otthon eltöltött hét is. Reggel elkezdem bepakolni a bőröndjeim, és rá egy órára már indulok is. És aztán már a Kelinarl előtti utolsó pihenőhelyemen szívok el egy cigit, amikor meglátom Editet, amint beparkolt a kocsijával. Közös cigi, majd út a Robinsonig. Érzem rajta, utálna mint a többiek. de azért sok közös pálinka és cigi van a hátunk mögött. Aztán elkértük a kulcsunk, persze tudtam hol fogok lakni, benne a közepében, így Eszterrel átellenben, és még pár jó szomszéd kíséretében élem majd napjaim. Nem érdekelt, elég erős vagyok, ahhoz is, ha Eszter nem kér belőlem… nekem már az is több a semminél, ha láthatom, ha látom.
És ugye milyen előnyökkel jár, ha egy zsákfaluban laksz. Megihatsz este egy pár pohár whiskeyt, majd felautózhatsz Jägerseehez, és futhatsz… Így megérkezésem óta mindennap felmegyek, és futok. És nevetek, mert oly tökéletes táj vesz körül közben. Nevetek, kacagok közben, mert senki sem veheti el tőlem ezt az élményt, azt amikor megmosom az arcom a legtisztább hegyi forrású patak vízében… Leírhatatlan élmény. Mint az is, amikor az első munkanapodon találkozol mindenkivel, aki…és amikor megfagy a levegő, de úgy teszel, mintha mégsem. Amikor tudod, senki sem várt vissza, senki sem kívánja a társaságod, senki sem akar veled beszélni. De akkor megkapod a napi beosztásod, amikor megtudod, hogy vele dolgozol együtt aznap. Napi nyolc órában… ez kivédhetetlen. Ezt akartad… és tessék… Míg az első nap közömbös kérdésekkel és válaszokkal telik, addig a második már kiabálással, mindennel. Nehéz ezt kezelni, nem is lehet máshogy, így kell történnie. Mondtam, vállaltam, tudtam… de legalább láthatom. Este meg futok, meg belekiáltok a szép kék égbe… ez most így. Hello Kleinarl, Hello Robinson.
Ps: I love U.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.