Persze ez legalább annyira igaz, mint hogy rend van a szobámban. Teljesen igaz rám, hogy nagyjából kéthavonta vesz rá a lélek arra, hogy rendet csináljak, és ilyen gyakorisággal is járom végig a boltokat oly nagy lelkesedéssel, ha éppen vennem kell valamit. És hiszem, hogy ezt az eladók is érzik. Ugyanis akárhányszor lépek be egy bolt ajtaján, megérzik rajtam, és tudják, ennek a baleknak bármit eladunk és bármennyiért. Mert látják rajtam, hogy öt perc után úgyis feladom, és bármit is akartam venni, elvesztem a lendületem, és bármit rám tudnak sózni, mert tudják, csak szabadulni akarok. Így aztán Zsolt most már egy éve, míg Máté pár napja röhög rajta, hogy milyen elképesztő eredménnyel zárulnak a vásárlásaim. Kezdődött ugyanis az egész tavaly, mikor elszakadt az övem, és kellett egy újat vennem. Persze, hogy a legdrágább boltban sikerült vennem egy fantasztikus övet, természetesen mesés áron. Ugyanezt jóllehet otthon egy ezresért kaptam volna meg… Zsolti pedig még idén is ezen röhögött. De csak addig, amíg meg nem hallotta, hogy az ütésálló és törhetetlen napszemüvegem eltört, így kellett vennem egy másikat, amit magammal hordok napközben, mikor síelek. Persze erre a célra tökéletes egy ötszáz forintos is, ám nekem megint sikerült belenyúlnom a jóba. Ugyanaz történt mint a legutóbb. Értem én, hogy nagyon kedvesek a nagyon csinos eladólányok, de ha körbevesznek, akkor végem… Mondták, hogy jól áll, mert ez nyilván jól betanulták, én meg hogyan is mondtam volna, hogy na lányok ezt mégsem kérem. Hát nem egyszerűbb megvenni? Na aztán amitől a srácok kifeküdtek, hogy vettem két pár sí zoknit. Nem írom le sem az öv sem a napszemüveg árát, de gyerekek… Ez a két pár zoknit egyszerre überelte mindkettőt. Így ezek után a hátralévő alig kicsit több mint egy hónapban hát igyekszem magam távol tartani mindenféle bolttól. Igen, mert már csak alig több mint egy hónap van vissza. Persze jó itt, de csak várom mindig, hogy hazamenjek. Persze most ezen nincs annyi időm gondolkodni, hisz lassan ki kell találnom, merre is legyek majd a nyáron. Ugye már megint. Pont tavaly írtam, hogy télből nyárba, mekkora szerencsém volt, hogy jött egyik pillanatról a másikra a Robinson. És bár kamaszkorom egyik legszebb nyara volt, és hiába ismertem meg ott Őt, most mégsem érzem úgy, hogy vissza kellene oda mennem. Na meg persze amikor eljöttem onnan, megfogadtam, hogy nem megyek vissza. Mert kevés volt a pénz, mert sokat kellett dolgozni érte, mert a lány nem volt az enyém, és ezt nem is bírtam volna tovább nézni. Aztán most mégis valahol ez a B terv, és csak őmiatta. Csak miatta visszamennék, hogy aztán elmondhassam – ha megkérdezik tőlem, hogy miért itt vagyok, és miért nem valahol máshol -, szóval, hogy elmondhassam a biztos sokak által ismert mondatot, amit Robin Williams mondott a Good Will Hunting című filmben: Dolgom volt egy lánnyal. Aztán emellett kecsegtetően hangzik, hogy tovább álljak, és újabb helyeket ismerjek meg, hogy más hegyeken bringázzak, vagy üljek ki egy sziklaszirtre és vigyorogjak bele a nagyvilágba. Nagyon vonz most a svájci határ melletti falvak, pont Svájc közelsége miatt. Azért vagány lenne átbringázni Svájcba, nem? Na de ez még úgyis kiforrja magát. Lehet aztán nem is a svájci hanem az olasz határ mentén keresek valamit, és akkor meg Itáliába ugorhatok át bármikor. Ez se hangzik rosszul, főleg nyáron.

Addig is még kisíelem magam a télre, meg szánkózok, meg élvezem a Zsolt szerint még mindig képeslap szépségű kilátást, itt az Alpok szívében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.