A legfrissebb élményemmel kezdem, már azért is, mert jót röhögtem április elsején, hogy esik a hó, milyen kis szeszélyes az időjárás… aha, de most egy héttel később, már megint esik, sőt zuhog, és ami rosszabb, hogy tök hideg van már megint. Pedig azt hittem, hogy az utolsó hetemen már csak napozni fogok… hát nem. Viszont király, mert alig vannak a pályán, és így igen jókat lehet síelni… és bár édesanyám kételkedik, de azt kell, hogy mondjam még nem untam meg a síelést, így négy és fél hónap múlva sem. Pedig minden nap síeltem! Na de ugye a múltkori posztomban ígértem fotókat, így lejjebb megnézhetitek, hogy milyen itt a Frohe Ostern. Igen, hatalmas nyúlak, meg tojások, hóból. Valami iszonyat király volt, nem csoda, hogy szerdán, meg csütörtökön tömve volt hegy. Mindenhol hatalmas nyulak síeltek a pályán, iszonyat jó hangulata volt a húsvétnak.

Majd pénteken és szombaton szakadt az eső, alig pár ember volt a hegyen, így reggel is csak a lábukat lóbálták a lányok az irodában. Nem is bírta ki Katrin, hogy ne gratuláljon a Robinsonos álláshoz, nem mintha nagyon megdolgoztam volna érte. De mégis olyan jól esett, mert olyan őszintén örült, meg mondta, hogy milyen jó, hogy maradok, meg hogy szuper lesz. Ezek azok a pillanatok, amikor annyira jó. Pont erről beszéltünk múltkor Jokeval, hogy hihetetlen kedvesek itt az emberek, segítenek, ha tudnak, gondoskodnak egymásról. Na de visszatérve, elkezdtünk dumálni Katrinnal, és mondtam, hogy nagyon örülök az állásnak, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen itt az élet nyáron, és persze a bringámat is akarom hozni. És olyan jó látni, hogy ilyenkor úgy örülnek, és lelkesen mesélnek, hogy csodaszép a hegy a nyáron, a meg a falvak, tele virágokkal… Aztán megkérdezte, hogy írni fogom-e továbbra is a blogom, aminek meg én örültem nagyon, még akkor is, ha ők nem tudják olvasni, csak a képeket nézegetik… E kapcsán beszéltünk arról is, hogy sokan jönnének Magyarországról ki dolgozni, és abban egyetértettünk, hogy igen is, fontos a nyelvtudás. Biztos mindenki ismer olyat, aki nyelvtudás nélkül boldogul kint, de hát tessék, itt a legjobb példa: akkor hogyan beszélgetsz a helyiekkel, akik oly kedvesek veled…? Szóval én azt tanácsolom mindenkinek, hogy tanuljon nyelvet, mert az jó, és lásson világot, mert az leírhatatlan élmény. ÉN például nem tanultam külföldön a főiskolás éveim alatt, most élek először huzamosabb ideje külföldön, és nem hogy nem bántam meg, de még egyszer elindulnék, ha döntenem kellene.  Úgyhogy hajrá mindenkinek!

A képek javát most a Shuttleberg Flachauwinkl – Kleinarl facebook oldaláról szedtem, mert én csak párat fotóztam… de ettől függetlenülen érdemes ott nézelődni :-)

 Tegnap előtt akartam egy posztot, de közben Joke áthívott egy sörre a Winklalmba, aztán az egy sörből több lett, és így tovább. Már csak ketten maradtunk magyarok a hegyen, Rita és Zsolt egy hete mentek haza, majd őket követte rá két napra Zoli is. Hát elég fura volt ez a hét már nélkülük, és Joke is már csak egy hetet marad.

Na de visszatérve, azért akartam blogolni, mert egyrészt folyton megkapom, hogy ritkán írok, másrészt meg, mert folytatódott a nyári melós történet. Persze semmi rosszra nem kell gondolni, csupán annyi történt, hogy még szerda reggel találkoztam Helgával, aki még vagy tízszer megkérdezte, hogy biztos örülök-e, jó lesz-e nekem ez a hely. Persze bólogattam ezerrel, amin röhögött is… majd délelőtt korábban végeztem, így síeltünk egyet, és mesélt a helyről, a leendő főnökömről, a nyári szezonról. Nagyon lelkes volt, elmesélte milyen szép itt a táj nyáron, úgyhogy lényegében megnyugtatott, hogy jó helyen maradok – nem mintha kételkedtem volna. Persze nem állhattam meg, hogy ne kérdezzek rá, milyen volt ez a szezon, mert sok helyről visszahallottam, hogy nem volt az igazi, mert túl hideg volt, túl sok hó, majd túl meleg. Helga pedig megnyugtatott, hogy ne aggódjak, tényleg kevesebben voltak mint pl. tavaly, de nem volt gond azért ezzel a szezonnal. Még aznap este kaptam egy emailt Helgától, hogy ha van kedvem, akkor szervez egy látogatást a Robinson Clubba, hogy körbenézhessek, és persze megismerkedhessek az igazgatóval – és természetesen el is kísér szívesen, hogy ne kelljen egyedül mennem. Úgyhogy valamelyik kedden elmegyünk körbenézni.  S, ha már, akkor megkérdeztem, ugyan mégis miért vettek fel engem ide dolgozni, hiszen semmi tapasztalatom nem volt… Erre Helga csak annyit mondott, hogy szimpatikus volt a jelentkezésem, és tetszett nekik, hogy nyelvet akarok tanulni, s szerinte az esélyt meg kell adni mindenkinek. Szóval nálam kb. ezen múlt. Amúgy én úgy gondolom, hogy mindegy mennyire beszél valaki németül, mutatni kell, hogy akar beszélni. Én az első találkozón például csak úgy meséltem magamról, kezdeményeztem végig a beszélgetést. De szintén jó példa, hogy ma pisilés közben elkezdett beszélgetni velem egy osztrák, és aztán még vagy húsz percet dumáltunk. Mint kiderült sí üzletei vannak, és a végén megdicsért, hogy perfekt beszélek németül… ami azért egy kedves gesztus volt tőle. De mindenesetre abban maradtunk, hogy elmegyünk egyszer sörözni, mert nagyon szimpatikus fiatalembernek talál.

És igen, már csak két hétig maradok, aztán egy hónap pihi, majd jövök vissza újra. Emlékszem, amikor december 5-én elindultam, és azt sem tudtam mi vár rám. Reménykedtem, hogy minden rendben lesz, hogy jó lesz nekem itt. Talán akkor nyugodtam meg először, amikor itt a parkolóban rám kiabált Zsolt, hogy „hello!”. Kiderült, hogy nem egyedül leszek magyar a Sun House-ban. Most meg ott tartunk, hogy az utolsó három hétre egyedül maradtam. Nyilván számolom már a napokat, de mégis olyan kedves érzés a reggeli kávét a hegy ölelésében, a teraszon, madárcsicsergés hallgatása közben meginni. Ez még mindig valami leírhatatlan érzés. Az időjárás meg hozza a formáját, és mintegy áprilisi tréfa gyanánt ma reggelre idevarázsolt vagy húsz centi havat. Fura volt. Már kábé három hete nem is havazott úgy rendesen. Persze az idő továbbra is elég jó, így délutánra elolvadt a friss hó, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne hó. Sőt, fent a tetőn már készül egy hatalmas nyúl, hóból. Mert ugye jön a húsvét. Na de majd jól le fotózóm, és felteszem ide. Most pedig egy kis woogie boogie, mert az jó. 

Mivel többen jeleztétek, hogy szívesen elolvasnátok a jelentkezésemet, ezért bemásolom. Ugyanezzel jelentkeztek még tavaly ősszel is, annyi különbséggel, hogy ott azt írtam az elején, hogy az álláshirdetésre jelentkezem. Én úgy gondoltam, hogy arról érdemesebb többet írni, ami igazán érdekelheti őket. Mivel a főiskolás éveim alatt egy fehérvári moziban dolgoztam, gondoltam, ez jobban érdekli őket, mint hogy van-e diplomám, vagy sincs. Amúgy meg szerintem mindenki őszintén írjon le mindent, füllenteni nem érdemes... úgyis kiderül. 

xy (saját név)

Haramia Strasse

1111 Bátorfalva

Tel.: + 36 1234567

e-mail Adresse: jelentkezem@khu.com

Robinson Club amade

Kleinarl

Herr XY

Bewerbung auf ihre Anzeige

Sehr geehrter Herr XY,

von Helga habe ich gehört, dass Sie ein Mitarbeiter suchen. Ich bewerbe mich bei Ihnen, weil ich glaube, die dafür notwendigen Voraussetzungen mitzubringen.

Nach dem Abitur studierte ich zuerst an der XY Hochschule in Győr, dann an der XY Hochschule in Székesfehérvár, wo ich mein Diplom bekommen habe. Während der Hochschuljahren hatte ich ein Teilzeitjob, ich habe im Kino Cinema City gearbeitet, als Ticket manager, und Büffetkraft. Meine Aufgabe war hier, die Räume  nach der Vorstellung aufzuräumen, und der Eintrittskarten der Gäste zu kontrolliere. Auch im Büffet hatte ich Ordnung zu machen, und die Popcorn machinen sauber zu machen. Im Kino habe ich etwa zwei Jahre gearbeitet.

Nach dem ich meinen Diplom bekam, habe ich bei einer Zeitung in Budapest als Journalist gearbeitet. In Edupress arbeitete ich zwei Jahre lang, bis Mai.

In diesem Wintersaison arbeite ich beim Shuttleberg Flachauwinkl-Kleinarl, als Reinigungskraft. Hier arbeite ich wochentlich 6 Tage, und meine Aufgabe ist, dass im Berg alles in Ordnung sein. Meine Aufgabe ist noch, dass die Zimmer in Sun House immer herrichten sein.

Im Sommer möchte ich weiter in Österreich arbeiten, weil ich mein Deutschkenntnisse verbessern möchte, da ich jetzt nur Grundkentnisse habe.

Ich lerne schnell, und ich bin zuverlassig, pünktlich und prezis.

Ich hoffe bald bei Ihnen arbeiten zu dürfen!

Mit freundlichen Grüssen

 Daniel 

Igaz még mindig ragad a billentyűzetem, de legalább működik a gép… csakhogy megnyugodjon mindenki. Lassan itt a szezon vége, egyre sürgetőbb a nyári álláskeresés/találás, ezért a múlt héten írtam Helgának, hogy megoldható-e, hogy kapjak egy ajánlást (Zeugnisse), ami nagyon sokat számít, ha az ember állást keres. Persze, mondta Helga, majd rám pirított, hogy amúgy meg megígérte, hogy segít nekem… és bár ebben nem is kételkedtem, mégsem akartam azt, hogy úgy érezze, kihasználom a kedvességét. Alig pár nap telt el, és a Zeugnisse helyett Helga egy kontaktot küldött, akinek továbbítanom kellett a jelentkezésemet. A címzett a Robinson Club amadé clubigazgatója volt, akinek Helgáék már ajánlottak is – így Helga mosolyogva csak annyit mondott, hogy szóltak pár jó szót az érdekemben. Öt perc múlva pedig már hangosan nevettem fel, hogy ilyen a világon nincs, mert valószínűleg családon belül maradok…  Annyira, hogy az amadé kleinarli tulajdonosa az a snowboardos csávó, akiről én sokáig nem tudtam, de később kiderült, hogy a sípálya tulaja is, Maria fia. Kezd összeállni a kép, Viola tényleg nem túlzott, hogy a kezükben van a környék… ehhez képest viszont meg nem mondaná az ember róluk, mert rendkívül kedvesek, segítőkészek, és ez igaz az alkalmazottaikra is. Na de visszatérve a clubigazgatóhoz; hát elküldtem neki a jelentkezésem. Viszont a cím rossz volt, visszakaptam a mélem, így írtam Helgának, hogy gond van… aki nevetett, majd megadta a helyes címet. Elküldtem az új címre, ekkor már csatoltam Helgát is (aki megdicsérte a jelentkezésem – ha igény van rá, akkor szívesen kiteszem ide, németül, hátha másnak segítséget jelent). Mindez történt még a múlt héten. Tegnap kérdezte Helga, hogy mi a helyzet, kaptam-e választ… sajnos erre csak azt tudtam válaszolni neki délben, hogy még nem… és tessék háromkor látom a beérkezők között, hogy a küldő clubamadé. Najah, sajnos a következő állt a válaszban: Leider müssen wir Ihnen mitteilen, daß diese Stelle bereits vergeben ist. Wir wünschen Ihnen viel Glück bei der weiteren Jobsuche. (Sajnos időközben betöltöttük az állást, további sok sikert - röviden) Hát, mindesetre elcsodálkoztam, de megvontam a vállam, és mentem rendbe tettem egy szobát a Sun House-ban, mert az egyik csávó másik szobába akart átmenni, mert rossz oldalon volt a szobájában az ágy.  (Erre Katrin csak annyit reagált – mert írtam neki, hogy szobát cseréltem a srácnak – „ah, diese Gäste sind manchmal sehr kompliziertJ danke fürs kümmern!”). Fél óra alatt végeztem vele, hát gondoltam továbbküldöm Helgának a robinsonos választ, mire látom, hogy új e-mail jött tőlük, mégpedig a következő: „Lieber Daniel. Irrtümlich hast du eine falsche Absage erhalten. In den nächsten Tagen wird dir der Arbeitsvertrag zugesandt." - írta alá a Dame, ami annyit jelent, hogy tévedésből rossz választ küldtek, és a héten megkapom a munkaszerződést. Na ez meg a másik véglet volt. Mert olyan volt már, hogy interjú nélkül utasítottak el, de olyan még nem, hogy anélkül vettek volna fel. 

Úgyhogy jövök vissza a nyáron, folytatódik a blogolás, új élmények, jó idő, na meg a többi. Nagyon izgatott vagyok, hiszen bár átköltözöm a hegy túloldalára, mégis lent a faluban, Kleinarlban fogok lakni, szabadabban mozoghatok majd. Sőt, biztos, hogy hozom magammal a bringámat is... 

És akkor szokás szerint pár kép, én meg húzok ki napozni. 

Igen az előző héten elmaradt az aktuális beszámoló, de csak azért mert viszonylag másnapos voltam… mert csaptunk egy ferde estét, amiről mindjárt be is számolok. De előtte, arról, hogy mennyire stressz mentes itt az élet. Mindig, amikor a kollégákkal beszélgetek, akkor megjegyzik, hogy milyen jó nekem, mert nem kell reggel becsekkolnom a munkába, este meg ki. Mert ugye én egész nap mozgok a hegyen, este meg itt Sun house-ban fejezem be a munkát.  Meg mindig megkapom, hogy én a saját főnököm vagyok, soha senki nem nézi, hogy mikor hol vagyok. És tényleg, ez így van. Ennél kényelmesebb munkát nem is tudnék elképzelni. Nagyjából fél nyolckor  síelek le, mert akkor lehet bandázni lent a többiekkel, amúgy meg csak félkilenckor kellene kezdenem. De ezt megszoktam  már, így maradt a félnyolc. Nagyjából 11-re szoktam végezni a délelőtti körömmel, így ekkor kezdem el a másfél órás ebédszünetem, majd félegy körül síelek át Kleinarlba, ahol kb fél háromra végzek,és jövök vissza, majd egy óra pihi, utána négykor rendet teszek Sun House-ban,és legkésőbb ötre végzek…ha sok a meló…  közben meg kell jegyeznem, hogy ma sikeresen leöntöttem a laptopom kólával, mert épp a whiskey-hez akartam inni… de ráborult a gépre…így most úgy ragad a klaviatúra, hogy hatalmas erőfeszítések árán tudok csak gépelni…tehát ha valakinek van ötlete, hogy miként tisztítsam meg a gépet a ragadós kólától, akkor kérem jelezze …mert  bár túlélte a merényletet a gépem, mégis javítanék állapotán. Mert igen, az a fajta hülye vagyok, aki tud ragaszkodni a gépekhez…például a kocsimhoz is, aki pont egy hete volt, hogy egy éves nálam, amúgy meg pont 19 éves, gyártani pedig kereken húsz éve kezdték el. Ezért, mert ma egy éves és egy hetes, hát kivártam a fél órát a mosónál, és lemostam … csupa öröm. És már itt éreztem, elfelejtettem, hogy mit jelent stresszelni…miközben vártam, elbeszélgettem a kétéves passat osztrák, nyugdíjas tulajával,aki dicsérte a kocsimat,mert neki is volt ilyen astrája, 15 éve… aztán volt az, hogy hazajöttem,és leöntöttem a gépem kólával. De még csak fel sem húztam magam. Megittam a whiskey-kólám,és kifeküdtem napozni, mert jó idő van. Hogy miért nem idegeskedtem? Mert legfeljebb veszek egy új gépet, ezért kár idegeskedni, ha olyan szépen süt a nap. Értitek? Itt annyit keresek, hogy ilyenek miatt egyszerűen nem érdekes az embernek idegeskedni… Előtte én sem tudtam milyen az ilyen. Hát kijelenthetem, hogy elég jó dolog…pedig korábban sem nélkülöztem. De most épp működik a laptopom, úgyhogy írok is gyorsan egy posztot.

Na de a múlt hét keddről… Hétfőn úgy jött ki a lépés, hogy lementünk tengózni a moziba. Persze közben lecsúszott egy két sör, majd lett zene, aztán táncoltunk, önfeledten élveztük a pillanatnyi szabadságot. Mert az jó. Pillanatok alatt gyerekek lettünk, úgy rúgtuk Zsolti bőrfociját, mintha a grundon lennénk… Zsolt és Joke (Józsi) még birkózott is…tényleg olyan jó érzés néha gondtalannak, gyereknek lenni… aztán jött az arconpörgés, asztalon táncolás, önfeledt jókedv.

Másnap meg ugye az, hogy elmaradt a blogolás…

Ma meg egész nap kint sütkéreztem a napom, közben meg nagyokat vigyorogtam, mert Helga szerzett nyári melót, majd a héten megyek megbeszélni a részleteket, mert még én sem tudok sokat… De azt hiszem Helgát lassan el kell hívnom egy kávéra, mert nagyon sokat segít nekem itt.  De erről, meg hogy mi lesz velem a nyáron, megkapom-e a munkát, meg mit, hogyan, majd később, ha én is többet tudok…

A múlt héten feljött velem Zsolt a hegyre, hogy körbenézzen, és csinált egy videót is rólam, amint hatalmasat síelek, a tapadós, és kásás pályán, de azért itt a videó, rögtön a képek fölött.

Jut eszembe, közben elbúcsúztattuk Tomit is, aki szintén a Winklalmban dolgozott,és hazament...megismerkedtem így a szezon végén Zolival, és piszok szem szemtelen yorkiejával, aki első randinkon már dörgölözött (aki pedig nem vette volna észre a kép alapján is szembetűnő hibát, hogy Csili nem Yorkie, hanem brüsszeli griffon, annak írom most le, hogy tévedtem, mert Csili nem yorkie, hanem brüsszeli griffon - boccs Csili :)...úgyhogy így. 

Tegnap éreztem először úgy igazán, hogy alig bírok felkelni reggel… február utolsó hete és március első pár napja igazán forgalmas volt a hegyen. Sok ember, nagy nyüzsi és a többi, ami egészen pontosan a teljesen megolvadt pályát jelenti. Ugyanis a múlt héten annyira meleg volt az idő, hogy olvadt a pálya – persze van miből -, és így tiszta hepe-hupás lett, ami azt jelenti, hogy legalább százszor nehezebb síelni rajta. Na de minden fáradtság ellenére végül sikerült felkelni, és legyűrni a hét hatodik napját. A fáradtság oka szerintem mellesleg, hogy nem iszom kávét reggelente, aminek nincs semmi oka, egyszerűen elhagytam ezt a szokásom. De azért meg kell jegyeznem, hogy az osztrákok kávés nép, bármikor képesek kávézni, akár egész nap is. De nekem nem nagyon jön be az ízlésük, itt a legtöbb helyen drága gépi kávét isznak, tudjátok a neszpresszo, amibe beledugod a kapszulát, aztán kicsurgatja a löttyöt… még az első héten főztem itt kávét, a hagyományos kávéfőzővel, ami egyszerre sok adagot főz le, és a két osztrák szakácsunk teljesen oda volt, hogy miért főzöm ilyen erősre a kávét, majd kiugrik a szívük… én meg még szabadkoztam előtte Ritáéknak, hogy híg lett a kávé, amit főztem…

Ma, mivel szabadnapos voltam, de sokáig úgysem tudtam aludni, igyekeztem hamar letudni a vásárlást, és hamarabb hazaérni, hogy csak lustálkodjak az ágyban. Elautóztam ma is St. Johannig, egészen megkedveltem azt a várost. Az oda vezető út valami fantasztikus, szerpentines, izgalmas, egyszerűen jó vezetni.  Johannban általában Hofferben - ami otthon ugye Aldi – szoktam vásárolni, és bár jó dolgokat lehet kapni, a hagyományos márkák sajnos hiányoznak, pl. nem tud az ember pickwick teát, vagy rendes whiskeyt, sört venni. Ezeket így Flachauban az Mpreisben vagy a Pennyben szoktam megvenni utólag. Johannban ma is sétáltam egy bő félórát, mert annyira kedves kis város/falu. És még mindig furán érzem magam a gyalogosátkelőknél, mert itt két másodpercet sem kell várnia az embernek, mert azonnal megállnak az autósok, és eleve lassan közelítik meg a zebrát. A legnagyobb meglepetésemre még egy magyar rendszámos autó is… na persze félre az előítéletekkel, tanuljuk csak el a megfelelő magatartást.

És mivel, amint az elején írtam, hogy tavaszi fáradtság, és lustálkodás, ezért most csak ennyit írok, és lustálkodom tovább. 

De mert ezt szeretem - szóljon hát: 

Most, hogy rájöttem, hogy nem fölöslegesen vettem magamnak egy pack Corona Extrát, mert van sörnyitó a svájci bicskámon, végre blogolhatok is, egy üveg megérdemelt elkortyolása közben. 

Amint a múlt héten írtam, rengeteg ember volt kedden, és ez az egész héten így is volt – bár azt hiszem szerencsés vagyok, mert én nem érzem meg munka közben, nem nagyon befolyásolja a napi teendőim, hiszen maximum több wc papírt a raktárba, vagy műanyagpoharat rendelek a teás pultba. Persze a pályán is érzem a megnövekedett forgalmat, jobban is vigyázok, nagyon figyelek mindig – a héten pl. le is volt zárva az egyik pálya, mert olyan súlyosan sérült meg egy ember, hogy helikoptert kellett hozzá hívni – persze engem átengedtek a kordonon. Még mindig élvezem az egyenruha által kiérdemelt extra jogokat, mint pl. hogy sohasem kell sorba állnom a kapuknál, hanem oldalt becsusszanok, és a liftes int, majd szabadon hagy nekem egy liftet. Az elmúlt héten volt minden, így plus 8 fok, és kásásra olvadt hó a pályán, meg köd és sűrű hóesés, végül napsütés… egyszerűen lehetetlen itt csak a meteorológiai előrejelzésre hagyatkozni – van amikor a középállomáson hétágra süt a nap, fent a ködbe burkolózott  hegytetőn meg olyan hideg szél fúj és úgy esik a hó, mint a sarkvidéken… Így a biztonság kedvéért tegnap reggel korábban lesíeltem, és megnéztem a kocsit, hogy mi a helyzet, ki lehet-e vele állni… de most sikerült, és ma a szabadnapomon is, így tudtam egy kicsit autózni, és mivel jó idő volt, még a napfénytetőt is elhúztam :)

A múlt héten írtam, hogy Helga kérdezte a nyaramat… erről amúgy itt a többiekkel is dumáltunk, hiszen senki sem tud semmit még. Jöjjön avagy sem, ha igen, akkor hova… mit csinálni, meg mennyiért, és egyáltalán jó lesz-e a talált hely, vagy sem. Sok a kérdés ilyenkor az emberben, hiszen még ezt a szezont sem fejezte be, és már menne haza a szeretteihez, de közben már most el kell kezdenie a nyarat tervezni… A történethez tartozik, hogy a héten édesapám küldött megint egy rakat papírt, aláírásra, és közben elkezdtünk intézni a hazai tb-m lemondását, hiszen teljesen legálisan dolgozom itt, van e-cardom, meg fizetési papírom…

Na ez úgy megy, hogy apum megpróbálta kideríteni otthon, hogy mégis hogyan megy ez- mármint a tb lemondása: az egyik ügyintéző azt mondta, hogy elég, ha egy munkáltatói igazolást bemutatok, majd egy másik már mindenféle igénylőlapról, eu-s dokumentumról beszélt… de csak alig érthetően, mert talán ő sem tudta pontosan, hogyan és mit kell csinálni. Mindenesetre két nyomtatvány nevet tudott mondani, de hogy hogyan tovább, azt már nem. Na akkor én ezeket elmondtam Helgának, már amennyire tudtam, mert még magyarul sem értettem, hogy mégis mit kell csinálni. Most ott tartunk, hogy Helga megnyugtatott, hogy ne aggódjak, mindent elintéz: és jól tudom, kell az E104-es és az E 106-os kérvény, amit megszerzett az itteni biztosítótól, majd azt elküldi nekem, és kitöltöm, visszaadom neki, ő pedig elküldi az osztrák biztosítónak, aki pedig igazol Magyarországra… azt hiszem. De mindesetre sínen a dolog. Mondtam is Helgának, hogy irtó kedves, hogy ennyit segít, mire ő, hogy szívesen segít… erre csak annyit tudtam mondani, hogy Magyarországon azért ezek a dolgok másként mennek. Erre ő, hogy akkor maradjak itt, és dolgozzak továbbra is Ausztriában. És itt elkezdődött egy élénk levelezés. Szinte el sem tudom mondani, hogy mennyire jól eső levelezés kezdődött el, hiszen most látom csak igazán, hogy azért szeretek itt lenni, mert engem itt szeretnek. És szót szó követett, lenne-e kedvem hotelben dolgozni, mire írtam, hogy persze… Helga meg ötletel, hiszen mondtam, hogy bármit még nem tudok elvállalni, hiszen még nem  beszélek helyi szinten felsőfokon németül. De ő erősködött, hogy szerinte simén lehetnék pincér, ami jobb pénz is, meg a ranglétrán is lépkedhetnék feljebb, és higgyem el, hogy nyáron sok vendég jön Németországból, és rengeteg osztrák nyaral itt Flachauban, és szerinte, ha sokat beszélnék velük, egyre jobban menne a német is. És majd ő utánakérdez, hogy hol kaphatnék állást. Úgyhogy alakul, hogy nyáron ugyanide jöhessek vissza, és hozhassam a bringám – ami azért fontos, mert iszonyat jó lenne körbebicajozni a hegyet, amin egész télen síelek.

Közben kiástam a teraszon lévő padot is, így lehet rajta sörözni, vagy csak sütkérezni, ha jó az idő. És igen, pár nap és három hónapja… így egyre erősebben érzem a honvágyat,pl.  amikor a barátaim egy zenészbarátom koncertjéről mesélnek, és mennyire kár, hogy én nem mentem, vagy ha eszembe jut az, amikor egy másik városban élő barátom egyszer felhívott, hogy dobta a csaja, és lejönne fvárra egyet dumálni, majd másnap hajnalban gyalogoltunk haza az egyik sztriptíz bárból… ezek itt mind- mind nincsenek sajnos… úgyhogy, és ezért várom már, hogy áprilisban hazamehessek kicsit, és újfent meghívassam magam a szokásos vasárnapi kávékra egy szintén kedves barátnőmhöz… de azért mondtam, szeret(n)ek itt.

A végére megy egy kis humor

Több helyről is megkaptam, hogy mostanában ritkán írok, viszont megígértem, hogy akkor a kedd biztos lesz mindig. Február van, elvileg ez a főszezon, és bár persze sokan vannak, de még sincs az a nagy beígért tömeg. Ennek oka talán, hogy farkasordító hideggel kezdett a február, majd folyton havazott. Na most képzeljétek el, hogy ha otthon, Magyarországon hó helyzet volt, akkor itt mennyi hó van… Rengeteg hólapátolás, félméteres hóban síelés folyton – amit amúgy élvezek nagyon, mert hatalmas jó érzés a szűz hóban csapatni…de hát mit mondjak, este nem kell altatni, és reggel a harmadik szundira kelek fel általában. Közben ugye megvolt a felezőparti is, már csak kevesebb mint két hónap van vissza a hegyi életemből.  Kicsit sajnálom, hogy vége lesz, de már alig várom, hogy a kocsiban a legjobb zenéim szóljanak, és zúzzak Fehérvár felé. Apropó Fehérvár. Georg valamelyik nap, amikor éppen lapátoltuk a havat itt a Sun House-nál, megkérdezte, hogy honnan jöttem. Néztem is rá furán, hogy most akkor mire kíváncsi, mert mondja már, hogy elfelejtette, hogy Magyarországról… Persze, hurrogott le, nem az, de melyik városból. Mondom büszkén, hogy a királyok városából, Székesfehérvárról. Erre kikerekedtek a szemei, köpött egyet a hóba – de ilyen megvetően, majd maga elé mormogta, hogy fehervär…nem is értettem, hogy mi a baja, de éreztem, hogy ismeri a várost, és nem szereti. Na persze fél óra csönd után megkérdezte, hogy és szurkolok a csapatnak? És még mindig nem esett le nekem, hiszen fehérváron ott a Vidi, az Albacomp… és persze, baszki, beugrott. A Volán, mert, hogy az osztrák jégkorong bajnokságban játszunk! Mondtam neki, hogy nem járok meccsekre, de szeretem, becsülöm a csapatunkat. Mire elismerősen bólogatott, hogy na oké, jó csapat, megmarad köztünk a béke.

Ma pedig – mert ugye mindig kedden van szabadnapom – már alig fértem a bőrömbe, hogy mehetek egy kicsit csavarogni. Ráadásul már reggel hétkor hétágra sütött a nap, ami mostanában nem volt jellemző. Úgy vigyorogtam, hogy szép idő van, végre mehetek bármerre. Le is mentem az első lifttel, hogy juppé, irány a kocsi, kiásom, és csapatok, közben csupa jó zene – talán még a napfénytetőt is elhúzom. Kiástam a kocsit, indítom, indul… de beragadt megint… túl sok a hó, meg csúszik… kipörög a kerék. Nem baj, ez sem szegheti a kedvem, megyek és kérek segítséget, kihúzatom magam ismét. Jahm. De ma Clownparty van, vagyis egész nap bohócok szórakoztatják a gyerekeket, vagyis akkora tömeg volt a pénztárnál, meg úgy általában mindenhol, amilyet rég nem láttam. Na persze megkérdeztem Heili-t, hogy tud-e megint segíteni, de hát ki sem látszott a pultból. Még visszamentem a kocsihoz, hátha megmozdul, de nem… ekkor jött oda a parkoló autókat irányító kollegina, hogy mi a helyzet. Elmondtam neki, mire mondta, hogy majd ő beül, én meg toljam ki. Persze, az ötlet jó volt, de egyedül kevés voltam, meg viszonylag nehéz a térdig érő hóban állva úgy tolni a kocsit, hogy ne csússzon ki a lábam alól a talaj folyton. Kipattant, hogy akkor odaadja nekem az ő kocsiját. Nem is hittem el. Oké, hogy kollégák vagyunk, de hát két hónapja ismerjük egymást, és kb. három mondatot beszéltünk eddig, mindig csak integetek neki, mert általában a parkolóban áll, és irányít. Előre mentünk a dolgozó parkolóban – az enyém az éjszakai parkolóban áll – és odaadta a kulcsot. Egy páréves dízel clio volt az áldozat. Még visszaszúrt, hogy tudom-e hogy hol van a hátramenet – miután negyed órával korábban még elmagyaráztam neki, hogy az enyémben hol van  … de csak azért, mert egy kicsit minden nőtől félek, ha a volán mögé ül, pláne ha én meg az autó elé állok. Átcsapattam tehát Flachauba a kölcsön clioval, gyorsan bevásároltam, majd vissza, nehogy aggódjon a kedves kollegina. Még a műszerfalra odatettem egy Merci csokit, majd visszaadtam a kulcsot, és kérdeztem mennyivel jövök a benzinért. Persze semennyivel… Mert itt kedvesek az emberek nagyon. Amúgy iszonyat jó érzés volt Ausztriában osztrák rendszámmal autózni. Tényleg, mosolyognak a népek amikor kiszállsz a kocsiból, mert helyi vagy a rendszám alapján.  Lehet ez lesz a következő a cél most már. Amúgy sokan kérdezgetik itt, hogy mit tervezek, hogyan lesz a nyár – megyek haza vagy maradni akarok. És szerintem maradok, mármint visszajövök dolgozni. Helga is megkérdezte a múltkor, ami remélem, hogy jót jelent, és valahol itt Flachauban, Maria kezei alatt dolgozhatok tovább. De ez persze még a jövő. Most pedig megyek, és napozok egy kicsit, itt a hegyen kb. húsz foknak érződik a hőmérséklet, úgyhogy élvezem a nap erejét, a sok hideg után.

Amúgy a Spar mellett óvódások műsoroztak éppen, erről is lesz egy kép – gondolom farsangoztak, és ezért daloltak. A vásárlásról meg annyit, hogy most kártyával fizettem. Itt ez úgy működik, hogy a pénztáros nem nyúl a kártyádhoz, hanem van a kis gép, abba beletolod, beütöd a kódod, és kész. Szerintem ez otthon is mehetne így, persze igazából nekem tök mindegy. 

Update: És mit mondott anyám? - Azzal a szép autóval pont a préri közepén kellett parkolnod? :D 

Itt Ausztriában két dolgot biztos felhoznak, ha magyar emberrel találkoznak: az egyik a pálinka, a másik a gulyás. Utóbbit imádják is – nem mintha az előbbit nem – és veszik konzervben, eszik a Gulaschsuppet, de mindig mondják, jók a magyar szakácsok, sok is dolgozik itt náluk. A pálinkát meg, mint a  szót és a nedűt is sokan ismerik, a Schnaps mellé mindig mondják, páhlinkha…

Na de hogy jártam ma? Megyek éppen a Chill House-ba, szokásos napi rutin, mint mindig most is a mellette lévő lift állomáson álltam meg. Bemegyek mindig, kicsi beszélgetés, kávé, ilyesmi. Na de ma másként alakult. Befarolok a Chill House mellé, és ahogyan megálltam, úgy azzal a lendülettel dőltem el oldalra, mint egy só zsák.  De akkorát puffantam, hogy szerintem beleremegett a hegy. Esküszöm, nem tudom mi volt, megálltam, és eldőltem… elég vicces volt. Kornélia, aki mindig itt az állomáson dolgozik (fiatal szöszilány), rohant felém, hogy jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy semmi bajom, mire rám nézett, hogy biztos? Erre csak annyit feleltem: Du bist zu schön, einfach konnte ich vor dich nicht mehr stehen bleiben. Mire ő: Daniel?! Hast du gestern zu viel ungarische Schnaps getrunken? Páhlinkha? – de már röhögött, mert én sem bírtam ki nevetés nélkül. Szóval így gondosok én a kollégák jó kedvéről.

Ma egyébként már jóval többen voltak a pályákon – eddig a nagy hideg miatt nem jött még meg a nagy februári szezon, amikor telt ház van. A több ember már azon is érződött, hogy többen estek, több síelőhöz kellett segítséget hívni. Ilyenkor vagy két síelő megy egy hordággyal, vagy egy skido (motoros szán) – utóbbi akkor, ha csak kéztörés van, és nincs nagy probléma. Erről jut eszembe a magyar nő, aki hetven métert tett meg a lift drótkötelén. Hát le a kalappal előtte – még akkor is ha hülye volt. Ma egész nap azt néztem, hogy lenne-e merszem felmászni, és a drótkötélen ereszkedni lefelé, de arra jutottam, hogy nem biztos. Persze, a nő meg hülye volt, mert ha fent lakott, akkor nagyon jól tudta, hogy meddig járnak a liftek, és zárás után nem szabad felmenni. Ezt jelzik a kordonok, a piros vészvillogó, ami akkor villog, amikor a lifteket a garázsba engedik. Ettől függetlenül jobbulást neki.

 Valentin napra meg küldöm sok szeretettel: 

 Talán pont egy hete írtam, hogy kell vennem sisakot, mert sokan lesznek a pályákon, és egy ütközésnél akár még jól is jöhet. Végül nem vettem. De csak azért nem, mert gondoltam okosabb leszek, mint általában szoktam – mert ugye mindig vásár után okos a paraszt. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha már egy síparadicsom közepén lakom, és éppen egy síliftet üzemeltető cégnek dolgozom, akkor lehet, hogy akad itt valahol egy sí sisak.     Ezért írtam Helgának, hogy gond lenne-e, ha síelés közben sisakot hordanék, mert ha nem, akkor veszek egyet a szabadnapomon … Persze, hogy az volt a válasz, hogy ne vegyek, majd szerez nekem egyet. Tegnap reggel pedig már ott várt a kasszánál a sisakom, Katrin pedig vigyorogva hozta, hogy cool sisakot kaptam. Tényleg király, teszek is fel képet róla, bár még itthon fotóztam, mivel kint hideg is van, meg nem is viszek mostanában fényképezőt, hogy ne fagyjon szét. De egy másik képet arról, hogy itt milyen kedvesek, Helga rajzolt nekem. Jah, a sisak meg teljesen új, én csomagoltam ki.

A másik, amiről írni akartam, bár ez inkább nekem nagyon kedves dolog, a családom. Mert azt azért el kell mondanom, hogy ha ők nem támogatnak, akkor nem lennék itt, bármilyen jó helyem is van. Minden nap beszélek velük, és ez fontos dolog… Különben azért nehéz lenne itt… És ezt úgy mondom, hogy ennél jobb munkahelyet, csapatot nem nagyon tudnék most magamnak kívánni. Iszonyat aranyos, és kedves itt mindenki… Nem az van, hogy ötforintosokat kapsz a főnöktől, hogy a kávéautomatából tudj magadnak kávét venni, mert amúgy járna… hanem olyan a főnök, hogy mindent megtesz, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat. Mert, ha jól érzik magukat, akkor szívesen dolgoznak… és jobb munkát végeznek… és a vendégek szívesebben jönnek ide, mert jó a minőség… és mi a vége? Hogy a vendégek visszatérő vendégek… és ez meghozza az állandó bevételt… vagyis a jólétet.

A másik, ami szintén megint nekem kedves dolog… az autóm. Múlt héten izgultam kicsit, mert elég taknyos voltam, így nem akartam elmenni sehova, de a kocsit meg akartam nézni, kicsit beindítani. Pláne, hogy előtte egy hétig mínusz húsz fokok voltak. Féltem, hogy a nagy hideg miatt, egy hét után nem fog beindulni. Lementem hát, bármennyire is taknyos voltam… hát szegény Villám Mcquuen-ről a szél lefújta a ponyvát… pedig gumipókkal oda volt fogatva. Beültem, kulcsot elfordítom, és elsőre indult. Az én 19 éves astrám! Kicsit járattam, hátha számít, meg megdicsérgettem, majd betakartam, hogy majd most kedden megyünk egy szép kört… áprilisban meg megünnepeljük a márciusi születésnapját – egy éve lesz, hogy nálam – és kap némi kényeztetést.

Na de mára ennyit, mert mindig úgy elszalad az idő. Most is.  

Whitney emlékére pedig a Több mint testőr zenéje:

 Még szeptemberben beszélgettünk unokanővéremmel, amikor azt ecseteltem neki, hogy még most kell külföldre mennem, amíg fiatal vagyok. Erre röhögve csak annyit mondott: nem vagy már fiatal.

Ez pedig a tegnap történtek miatt fontos. Mert sajnos igaza volt uncsimnak” és tényleg öregszem… Tegnap reggel lesíeltem melóba, szokásos wie geht’s kérdések, meg elmotyogott morgenek a kollégákkal… tényleg semmi különös. Na jó, Hans, miután megcsinálta - ő a vezetője az Absolut Parknak – vigyorogva kérdezte meg, hogy jó-e a porszívó, működik-e, mert még a héten szóltam Helgának, hogy nem működik… persze csak a porzsákot kellett kicserélni… aztán Katrin, hogy merre áll a kocsim… mert van pár rendszáma, amik rossz helyen állnak… de az enyém jó helyen állt, ennek mindenki nagyon örült. De tényleg, ezt úgy higgyétek el, hogy frankón mosolyogtunk, hogy nincs útban a kocsim. Mindezt követően mentem hátra ellenőrizni a wc-t… a szokásos még mindig. Felkaptam az egyik karton wc-papírt, hogy rendet tegyek a raktárban, amikor úgy maradtam… úgy meghúztam a derekam, hogy azt hittem bepisilek… Áhhh, mondom, fiatal vagyok (!), kinyújtom magam, és megyek tovább… hát éppen eljutottam a szobámig, mert úgy fájt, hogy már menni is alig bírtam… Nemhogy végigsíelni a napot. Itt még mindig optimista voltam, hogy elég egy fájdalomcsillapító, és megyek tovább… be is vettem, de a székről már nem tudtam felállni, így mivel a kabátom messze volt – és abban volt a telefonom is – a gépem meg az asztalon, írtam egy mailt Helganak, cc-zve Katrint, hogy mi történt, és valószínűleg egy métert sem tudok továbbmenni, mi lenne, ha kivennék egy szabadnapot…? Persze a kérdés inkább csak költői volt, hiszen valóban nem tudtam a székről sem felállni. Katrin írt vissza, hogy rendben oké, bármi van szóljak, kell-e valami, pihenjem ki magam, jobbulást… Így is tettem, átvergődtem az ágyra, és olvasgattam … végre volt időm, és alkalmam csak az ágyban dögleni, és olvasni. Estére már lábra tudtam állni – Zsolt adott mindenféle kencét, amivel bekentem a derekam-, reggelre kutyabajom se volt. Lesíeltem, Kartin érdeklődve fogadott, hogy vagyok… és hogy akkor derékfájdalmam volt-e… mert az e-mailben még azt írtam, hogy Rückenschmerzen… hirtelen nem jutott eszembe a derék… szótárazni meg „lusta” voltam. Megsimogatott még, hogy örül, minden rendben… majd vigyorogva hozzátette, hogy Te sem leszel már fiatalabb… Ennek fényében, pedig nagyon óvatosan hajolgattam ma már…

Ritáék csapatépítője

Utáltam is őket érte rendesen, mert a főnökük a februári nagy roham előtt kitalálta, hogy elviszi dolgozóit egy kis gokartozásra, meg steak vacsira. Tiszta izgatottak voltunk előtte, hogy milyen lesz, persze én utólag csak meghallgathattam, hogy milyen volt. Nem csalódtak annyi biztos, mert bár aggódtak, hogy ilyen hidegben milyen lesz gokartozni…de kiderült, hogy iszonyat jó. Először is nem hülyék a pályát bérbeadók, hogy letakarítsák a gokart pályát, inkább szöges kereket szerelnek a gépekre, és hadd csapassa a vendég. Zsolt nyerte meg a „versenyt”, de mindenki nagyon élvezte… el is hiszem. Loptam is egy képet Ritától, íme:

Édesanyám pedig folyton aggódik, hogy eszem-e rendesen, hát eszem. Tegnap pl. Rita hozott nekem paradicsomos húsgombócot, egészségemre. Aztán meg szép konyha van itt, szoktam főzni is ügyesen, tasakos rizst, meg kisüthető chicken nuggetset például.  

 Iszonyat hideg idővel kezdett a február, de hát nem kell elmagyaráznom milyen, hiszen otthon is hasonló kegyetlen mínuszok tombolnak - ahogyan hallottam. Amint azt az egyik állomásfőnök megfogalmazta ma „Schön scheiße kalt” van… kicsit fura, hogy ezzel a szitokszóval fejeznek ki mindent – például, amikor karácsony napján dolgozni kellett, akkor is azt mondták, hogy „Große scheiße”….

Ma reggel nemcsak a nagy hideg miatt volt izgalmas a munkába síelés, hanem mert már vagy másfél hete nem esett a hó, és így éjjelente nyomatják a hóágyúkat, aminek eredményeként reggelre tökmás lesz mindig a pálya… hatalmas dombok keletkeznek, amit a Pisteraute igyekszik eldolgozni. Na ma reggel olyan nagy dombok voltak a pályán… ilyen még eddig nem is volt… Miközben ezeket kerülgettem, még figyelnem kellett a nyitásig dolgozó nagy pályagépekre is. Persze ez nem minden. A Pisteraute-k éjjelre ki vannak kötve, hogy ne tévedjenek el, illetve ez a csörlőre erősített vaskötél is segítik őket a menetben felfelé a hegyen. Miközben a dombokat és a gépeket kerülgettem még arra is figyelni kellett, hogy nehogy elkapjon a vastag dróutkötél… mert akkor nem sok esélyem van…  De épségben leértem. Viszont ezektől függetlenül azt hiszem fogok venni sí sisakot, mert ma reggel olvastam, hogy kezdődik az iskolákban a sí szünet, és rengeteg ember fogja ellepni a pályákat. És az egy dolog, hogy én biztosan síelek már, de ha belém száll valaki, és megfejel a bukósisakjával, akkor hello. Már múltkor is akartam, de iszonyat drágák itt – forintra átszámolva 60 ezertől kezdődnek kb. Amúgy pont a múltkor olvastam egy cikket arról, hogy hogyan kell felöltözni síeléskor, illetve, ha nagy a hideg… mindkét cikk szerzőjét várom szeretettel itt a hegyen… mert, hogy azt leírja, hogy sál sapka… szerintem egy ötéves is tudja. Jut eszembe ötéves. Egyik nap cserélem éppen a wc papírt, kéztörlőt, amikor egy óvódás forma kislány kérdezi, hogy én vigyázok itt a rendre? Mondom neki, hogy igen, de ha zavarja, akkor kimegyek addig, amíg végez. Mondta, hogy már készen van, és nem zavarom, de fura, hogy egy fiú vigyáz a rendre a női mosdóban. Mondom neki, hogy itt ez a rendszer, a fiú mosdóban pedig egy lány csinálja ezt… mire elkerekedett szemmel kérdezte, hogy tényleg? sajnos ezt a ziccert nem hagyhattam ki… még megcsodálta a kislány hogyan cserélem ki a szappant, majd elköszönt… de a felnőttek is nagyon közvetlenek, múltkor egy nyugdíjas korú asszony a sílécemről faggatott, hogy jól csúszik-e, mert ő is gondolkodott egy olyanon, mint az enyém… de volt már, aki a sí szemüvegemről kérdezett, neki felajánlottam, hogy próbálja fel, nézze meg …

Kedden a szabadnapomon a szokásos kört mentem, el St. Johannig, hogy megjárassam a kocsit - a mínusz húsz ellenére is pöccre indul... -, majd Flachauban bevásárlás az MPreisben, ahol az eladó kiscsaj már ismerősként fogadott… szerintem a következő alkalommal már a szokásos cuccokkal teli kosárral várnak majd, és csak fizetnem kell…ugyanis majdnem mindig ugyanazokat a termékeket veszem, vitamin, sajt, zsömle stb., whiskey, meg egy pack kóla…

Közben édesapám elpostázta az adóbevallásom, hogy aláírhassam. Lent a kasszánál már vigyorogva vártak a csajok, hogy levelem jött, de mondtam hamar, hogy nem szerelmes, csak az adóbevallás… Aláírtam, majd megkértem Katrint, hogy ha megy a postára, vigye el nekem is… Persze előtte már megkérdeztem, hogy ha ez lesz, elvinnék-e nekem, és megnyugtattak, hogy persze, egy percet se aggódjak.  Szóval most ennyit. Fotózni meg sem próbáltam a napokban, hiszen olyan hideg van, hogy még a könny is az arcomra fagyott... mert ugye a hideg menetszéltől olykor könnyezik a szemem ... 

Már annyira megszoktam itt élni, hogy észre sem veszem, mennyire repül az idő. Jövő héten már február lesz, ami azt jelenti, hogy immár két hónapja élem hegyi életem. És bár estére mindig elfáradok, mégis imádok itt lenni. Nyilván várom már az áprilist, hogy hazamenjek, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű itt hagynom a már második otthonomként szeretett síparadicsomom.

Kedden, a szabadnapomon végre nem egyedül kellett mászkálnom, hanem Zsolt is tudott jönni, mert szintén szabadnapos volt – ugye náluk máshogy van ez, a hüttében dolgozók akkor kapnak szabadnapot, amikor nincs sok vendég… Szóval reggel bevágódtunk az autóba, és először is végigjártuk a boltokat, hogy hol olcsóbb a sör, mert a többiek leadták a rendelést. Vettünk is négy tálca sört, mert az MPreis-ban egyet fizet kettőt kap akció volt… Majd elautóztunk St. Johannba – itt van két videó, hogy milyen utakon is mentünk.

St. Johann egész normális, szinte már város méretű település – ami azért itt nem mindegy, mert a legtöbb falu egy boltból, meg rakat panzióból áll. Kicsit sétáltunk is Johannban, én pl. kerestem egy boltot, ahol tudok végre övet venni magamnak… mert az előző még két hete megadta magát – ( ezt azóta megcsinálta Zsolti, szóval habzsi dőzsi van, két övem is van). Találtam egy hatalmas boltot… három emeletnyi ruhával, egy szint a férfiaknak, és kettő a nőknek, meg az alagsorban cipők. Mivel Zsolti kint várt így csak átfutottam rajta, és az övre koncentráltam. Vagy négy eladó ugrált körbe, miközben próbáltam kiválasztani a megfelelő övet – a fő szempont az volt, hogy tartsa a nadrágom.  30 euró alatt nem is láttam övet, így ennyiért vettem is egy fekete bőrövet – öröm és bodottá, nem lóg már a nadrágom, van ami tartsa. És bár St. Johann szép, de hideg volt, én meg már úgy vágytam egy ebéd utáni alvásra, ezért hazamentünk. Fel a négy tálca sörrel… majd belefutottam Violába, aki éppen a vendégszobákat készítette elő. Közben láttam, hogy írt Helga is, tudnék-e kicsit segíteni Violának, mert nem mer felmászni az emeletes ágyra. Persze segítettem neki, közben meg beszélgettünk. Kiderült, hogy Lengyelországból jött, és már hat éve dolgozik itt, egészen pontosan a nagyfőnök Maria takarítónője. Nála is lakik, és mivel neki - Violának - egy cabriója van, ezért kapott szolgálati autónak egy passatot, nehogy már a télen egy cabrióval járjon. Most nyáron tervez venni egy Porschét. Egy takarítónő, itt Ausztriában. Elmondta még, hogy Maria egyébként jó főnök… és temérdek szállodája van… nem csak ez a sípark, nehogy azt higgyem.

Közben betoppant Helga is, aki megköszönte, hogy segítek Violának – és megkért, hogy istápoljam majd megint a vip vendégünk, aki szombaton jön vissza megint, hogy tesztelje a szuper pályát. Kiderült hogy szlovén a srác – de már Új Zélandon lakik – és négyszeres világbajnok snowboardos. A neve Marco Grilc, és nagy ász – mi meg a múltkor teljesen tudatlanul kávéztunk vele a konyhában. Iszonyat közvetlen, kikérdeztük mindenről, ő meg válaszolgatott.

Ugratni még mindig nem merek, csak kis bukkanókon gyakorlok, de majd talán a szezon végére bátrabb leszek. És itt egy videó meg még egy arról, hogy csinálják itt a profik. 

 Ennek is eljött az ideje… mármint, hogy egy hetet bepótoljak a blogon… másrészt, hogy leállítsak egy felvonót… Előbbi oka, hogy elmaradtak a beszámolók, a lustaság volt – de most mesélek majd bővebben. A liftet meg  úgy sikerült leállítanom, hogy nekidőltem annak a nagy piros vészgombnak, amit akkor nyomnak meg, ha valami baj van, és azonnal leáll a lift… izgalmas volt. Igazából jó helyen bénáztam, mert a kleinarli oldalon lévő egyik liftnél sikerült eme malőrt elkövetnem, de ott olyan rendes az öreg, hogy most is csak vigyorgott, hogy ezen is túlestem, kipróbáltam milyen… kb. három másodperc alatt újraindította, és ennyi volt. Szóval nem csináltam nagy galibát… Most pedig több kisebb történet…

3-99 éves korig

Egyszerűen elképesztő hogy mennyiféle korú ember síel. A legaranyosabbak a picik, az nem kétség – majd csinálok fotót egy csapat négyévesről valamikor, ügyelve, hogy ne tartsanak gyanúsnak… Szóval rettentő aranyosak, ahogy csúszkálnak, és alig esnek el, hiszen olyan pöttömök, hogy simán megtartja őket állva a léc. És erre itt elég komoly biznisz is épül, rengeteg a síiskola, hiszen itt igaz a mondás, hogy előbb tanulnak meg a gyerekek síelni, mint járni… És ez meglátszik az embereken, hiszen nemcsak a középkorúak síelnek, de az idősek is. Tényleg olyan korú bácsik és nénik, akikből legfeljebb azt nézném ki, hogy járókerettel csoszognak ki a wc-re… de nem. Iszonyat aktívak, és igazuk is van  - hiszen a jó levegő, meg a sport, és garantáltan élnek vagy száz évig. Addig is itt van két kép a Shuttleberg Flachauwinkl-Kleinarl facebook oldaláról. 

Super pipe

Itt a Sun House mellett építik már vagy két hete azt a hatalmas félcső alakú snowboardpályát, ami állítólag Ausztria legnagyobb ilyen pályája. Nagyon kemény. Az elején csak azt láttam, hogy éjjel nappal dolgoznak ott a nagy pályagépek, mindenféle plusz eszközökkel… majd megkérdeztem, hogy mégis mit csinálnak… na mostanra lett róla egy kép is, csakhogy el tudja mindenki képzelni, hogy mekkora is – valószínűleg a szembe hegyről fényképezte valami profi fotós. Jobb lent a Sun House is látható. 

Zsolt és az ufó

Még korábban szólt egy bejegyzés arról, hogy mekkora hó alól kellett kiásnom a kocsimat vagy két hete. Na azon a héten kapott pár nap szabit Rita és Zsolt is, így hazamentek. Na de előző este kitalálták, hogy lemennek kiásni a kocsit, hogy ne indulás előtt kelljen. Persze az este az azt jelenti, hogy már nem járnak a liftek… így pár sör után elindultak lefelé szánkóval… lesz, ami lesz alapon. Nyilván vittek magukkal még pár üveg sört…, hogy könnyebben menjen a hólapátolás. Az izgalmas rész azonban ott kezdődött, amikor vissza kellett jönni. Zsolti még elindult gyalog, hogy rövidebb legyen az út a sípályán és nem a szánkópályán… ahogy elmesélte, kb. félúton járhatott, amikor közel úgy érezte magát, mint a vándor a sivatagban… mindenhol csak a hó és a hó… Gondolta, megpihen kicsit és lefeküdt… ahogyan mesélte a fáradtságtól még egy helikoptert is bevizionált, de legalábbis valami vakító fényt… Eközben Ritáék úgy gondolták lent, hogy hívnak inkább egy taxit… jött is egy, ám annyi hó esett, hogy nem vállalta a fuvart… gyalogolhattak ők is. Végül mindenki épségben felért… de nyilván az ember kétszer is meggondolja, hogy leakar-e menni…

Itt amúgy megint ömlik a hó, bár a nagy mínuszok elmúltak, kifejezetten enyhe idő van.

Jah, és ettem rétest is, hatalmas adagban adják itt. Egy hatalmas tál, hatalmas túrós rétes, és rengeteg vanília öntettel… nem volt rossz na..

És akkor pár kép, köztük egy időjárást mutató is, hátha érdekel valakit. 

 A nagy hideg és némi pálinka hatására ma egy rendhagyó posztot írok… Először is tudni kell, hogy édesanyám makacsságát örököltem, és általában a fejem után megyek. Így hagytam már ott főiskolát, mert nem tetszett, és fejeztem be egy másikat, közben pedig voltam pénzügyi tanácsadó, autómosó, de árufeltöltő és moziban jegykezelő is, végül pedig bukott újságíró. Ennek köszönhetően rengeteg emberrel találkoztam és sok barátot szereztem. A döntésem pedig, hogy akkor én belevágok, és külföldön fogok dolgozni talán az egyik legnehezebben meghozott döntésem volt. Hagytam otthon miatta olyat is, ami még el sem kezdődött igazán, és csöppet sem volt könnyű… igen, a szerelemre gondolok. De megfogadtam pár dolgot. Először is, bármi vár is itt, én akartam, így jópofát fogok hozzá vágni, és nem hagyom el magam, vagy futamodok meg előle. Pedig 10 év után először húztam sílécet, egy héten keresztül minden nap olyan izomlázzal keltem, hogy legszívesebben el sem indultam volna dolgozni. Amikor a gyerekpályán egy óra alatt értem le, és vagy húszszor álltam meg levegőt venni, inni, orrot fújni, akkor bennem is felmerült a kérdés: kell ez nekem…? Az sem volt egy leányálom, amikor itt Sun Houseban az első héten eldugult a férfi wc. és nekem kellett pumpálnom a szart, majd szembesülnöm vele, hogy a nőiben jött fel mindaz, amit egy órán át pumpáltam a férfiban – így moshattam fel a másik oldalon a szart. DE!! Hál’ Istennek itt is új emberekkel találkoztam, így Ritával és Zsolttal, akikkel mindezeken jókat röhögtünk esténként már egy pohár sör mellett. És most is jókat röhögök, hiszen már 5 perc alatt érek Kleinarlból a Sun House-ba, és végig a piros pályán jövök…

És akkor most vissza a címre. Mert nagyon elszomorított, amikor a kollegina írását olvastam. Persze a vége már kedvesebb, de amit az elején ír, azt egyáltalán nem értem. Jött egy új fiú náluk, mert szarul dolgoznak, és keresnek valakit. De ne legyünk már ennyire szemetek egymással. Pont azt írja, hogy a srácot bedobták a mélyvízbe, és ezek ellenére felhúzta magát az újfiú minden kérdésén… mikor ő ugyanennyire zöldfülűként kezdett… Na pont ez a mentalitás, amit nem értek. Nekem csak osztrák munkatársaim vannak, és kivétel nélkül mindenki nagyon sokat segített, azt hiszem ezért is sikerült átvészelnem az első hét során adódott nehézségeket. És most: mindenhol azt olvasom, illetve hallottam már itt is, hogy a magyarok nem szeretnek itt olyan helyen dolgozni, ahol több magyar is dolgozik, mert nem hogy nem segítik egymást, hanem kifejezetten megnehezítik egymás munkáját. Én ezt soha nem fogom megérteni… bár lehet ebben szerepet játszik az is, hogy én még úgy nyaraltam Horvátországban annak idején, hogy amikor szembejött egy magyar rendszámos autó, akkor még integettünk egymásnak. És ez a reflex még ma is él bennem külföldön. Azt hiszem ideje összetartani… és ehhez semmi köze sincs a politikának.

Egyébként ma iszonyat hideg volt, egész nap mínusz 8-10 között volt a hőmérséklet, de sütött a nap. Reggel mondtam is Manuelnek, hogy de hideg van… mire ő vigyorgott, hogy ne sírjak, gondoljak arra milyen király lesz a pálya, mert a hideg jót tesz neki… és tényleg. Olyat síeltünk reggel, hogy még a vigyor is az arcomra fagyott. 

Ugye akinek okostelefonja van, az viszi magával a wc-re is… na hát én is minden reggel, és hát nincs is fontosabb dolgom ilyenkor… mint megnézni, hogy mi történt éjjel a facebookon … Tessék, hát nem megláttam, hogy péntek 13-a van…? Pedig nem vagyok babonás, mégsem szereti az ember az ilyet, úgyhogy inkább nem is foglalkoztam vele, még nagyjából vagy öt percig, amikor úgy bevertem a fejem az emeletes ágyba, hogy szerintem hazáig hallatszott. Persze, hogy rögtön ráfogtam péntek 13-ra…

Eme bevezető pedig azért fontos, mert másfél hete minden nap várom, hogy megérkezzen a fizetésem – ugye nagymamám is aggódik már nagyon, hogy vajon tényleg kifizetnek-e…? Annyit tudtam csak róla, hogy hatodikától utalják, és kész. Na, hát tegnap előtt írt Helga, hogy valami gebasz van, és nem tudja utalni, nézzem már meg még egyszer, hogy pontosan adtam-e meg a bank adataimat. Leellenőriztem, minden rendben volt, így értetlenül álltuk a dolog előtt. Hát ma megjött a pénz, végre csipogott a telefonom… Megnéztem, de hát a lélegzetem is elállt, mert nem az az összeg jött meg, ami a szerződésemben volt… Aztán eszembe jutott, hogy még korábban Katrin odaadta a FIZETÉSI PAPÍROM (!), úgyhogy elő is vettem, gyorsan átfutottam, vajon miért annyi az ennyi… Írtam is Helgának, hogy valami nem stimmel, más az összeg, úgyhogy orvosoljuk csak a hibát… mire azt válaszolta, hogy ott a fizetési papír, azon minden le van írva, nem rontottak el semmit… Megnyugodtam hát, ha minden rendben van, akkor minden rendben… Bolond nép ez az osztrák… mert jó oké, hogy majdnem a hónap felénél adtak fizut, de hogy sokkal jóval többet… nem fogom leírni mennyi lett a vége, de nyeltem egyet baszki… csak a plusz része több, mint pedagógus édesanyám fizetése 30 év tanítás után… péntek 13 nekem már csak szerencsés lehet, az biztos.

Szintén egy Ausztriában dolgozó, és közben blogoló kollegina írta, és teljesen igaza volt, hogy a legdurvább az egészben, hogy beülsz valahova egy kávéra, bemész a boltba, veszel egy belépőt valahova, és nem akarod átváltani az árát forintra, mert tök fölösleges… és nem számolgatod a pénz, vagy spórolsz ezen vagy azon, mert amit megveszel, pl. a boltban – jobbik sajt, vagy drágábbik szalámi, az annyira töredéke a fizetésednek, hogy nehéz elhinni is… és a legszebb, hogy hó végén még mindig megvan legalább a fizud 80 %-a, és nem spóroltál…

Szóval, aki el akar indulni, annak hajrá, mert: érdemes belevágni.

És, csak azért is egy kép a végére, a leleményességről: 

Mindjárt kitérek a cím megmagyarázására is – de mivel ez még korábbi sztori, ezért gyorsan arról, hogy az elmúlt két napban milyen szép idő volt. Tegnap végre elállt a havazás – és innen üzenem mindenkinek, hogy itt nincs lavinaveszély, keine Angst! Viszont ma az egyik állomásvezető mondta, hogy a havazást mindig szép idő követi, és ha visszagondolok, ez tényleg így van. Tegnap úgy megörültem a napsütésnek, hogy mentem pár plusz kört a pályán, csak úgy… és nagyon élveztem a síelést. Ezt azért írom, mert tényleg nagyon jó dolog síelni, de nekem akkor is mennem kell, amikor hatalmas hóvihar van fent a hegyen, és szívesen teáznék inkább a szobámban, vagy innék meg egy forralt bort valamelyik hüttében. De ugye munkaközben nincs lógás, alkoholizálás meg pláne. Annak ellenére, hogy engem nem ellenőriz senki, és a túlórát is bemondás alapján könyvelik el. De eszembe sem jut lógni, vagy hazudni a dolgozott órák számáról. Mert ez itt nem divat.

Tegnap este Manuel hatalmas vigyorral jött haza a melóból, és mesélte, hogy ma fotózás meg videózás lesz. És tényleg, ma reggel jött egy profi fotós, és videókat meg fotókat készített a csapat egy részéről, azokról, akik Flachauwinklben kezdenek reggelente – ez olyan pr cucc, nyilván megy majd a facebookra. Vagy százszor vonultunk fel a lépcsőn, hogy jó videó készüljön, majd csoportkép, miközben kiabáltunk: Wir kommen am Shuttleberg. Szóval minden napra jut valami izgalom, bohóckodás.

És amikor a főnök is dolgozik

Még korábban történt, hogy valamelyik este a fő főnök, Maria írt nekem mailt, hogy másnap kilenckor találkozzunk a Sun House-ban, és legyek olyan kedves segítsek neki a vendégszobákat előkészíteni. A vendégszobák úgy vendégszobák, hogy ha jönnek fotósok, snowboardoktatók, akkor ők itt laknak, de csak pár napig, hétig. És ilyenkor rendbe kell tenni nekik a szobákat, ágyneműt felhúzni, stb. Na de. Másnap találkoztunk, nagyon örült Maria, hogy időt tudtam szakítani, és segítek neki – nem mintha nem azt csinálnám, amit mond, hiszen ő az Isten itt. Arra számítottam, hogy elmondja, mit hogyan, majd lelép, én meg megcsinálom a melót. DE nem. Maria, aki az ötvenen is túl van szerintem, felpattant az emeletes ágyakra és behuzatolt mindent, én kb. feladtam neki az ágyneműket, meg hoztam törölközőket. Szinte úgy kellett rábeszélnem, hogy az utolsó két szobát had csináljam meg én… Szóval itt tök nem gáz nekik, ha dolgozni kell. Aztán rá pár napra, érek vissza Sun Houseba, ahol meg az egyik parkvezető - három van – lapátolja a havat. Johann egyébként elég fiatalnak tűnik, mégis fontos pozíciót tölt be. Szóval látom, hogy itt lapátolja a havat, mondtam is neki, hogy jövök segíteni, csak előbb megcsinálom a moziban a függönyt, mert egy kicsit leszakadt… Segítettem is neki, amúgy ő az egyik, akivel mindig beszélgetek kicsit, elég kedves. Ez most sem maradt el. Szóval csak azt akartam kinyögni, hogy ahhoz képest, hogy bárkinek mondhatta volna a hegyen, hogy figyelj, lapátold el a havat… inkább megcsinálja, mert nem derogál neki. Ezek szerint itt ez így működik…

És csak a rend kedvéért, pár kép – ha valaki unja már a havas tájról készült képeket, attól elnézést, és a végén ott a helyi közlekedési eszköz a skido, és egy quad … :)

 Őszintén bevallom, hogy nagyon vártam már a szabadnapom, főleg, mert egész héten esett a hó, vagyis gondoltam magamban, milyen vicces képet lehet majd készíteni a kocsiról, illetve annak hóborította sziluettjéről. Aha. Csak az nem jutott eszembe, hogy egy heti havat bizony nem tíz percbe telik eltakarítani, illetve nem csak az autót kell letakarítani. Egyszerűen az autó közelébe sem lehetett odaférni annyi hó esett… így először a kocsihoz kellett utat lapátolni… majd a kocsiról le… és a végén a kocsi körül. Gondoltam, hogy kényelmes leszek és csak a vezető oldali ajtóig lapátolok, illetve hátul, amerre kiállok majd. Aha. Hát nem volt elég. Kb. egy óra lapátolás után sikerült helyzetbe hozni a kocsit, vagyis nagyjából körbelapátolni. Ám ez sem volt elég, meg sem mozdult a verda. Így a kerekek alatt, mellett, körül kezdtem elkotorni a havat… miközben folyamatosan esett a hó… nagyjából két órán át próbáltam kiszabadítani a kocsit, de semmi. Éreztem, hogy vagy megvárom a tavaszt, vagy megkérem a többieket az irodában, hogy húzzuk ki. Elindultam vissza az irodába – persze, nekünk dolgozóknak a világvégén lévő éjszakai parkolóban kell állnunk… de a parkolóban közben pont megérkezett egy magyar kocsi, így gondoltam megspórolok némi időt, és sétát… megkérdeztem hát őket, hogy van-e vontatókötelük, kihúznának-e. Egy középkorú nő és nyilván a férje szállt ki… aszondja a nő, hogy was?… mire én azt hittem, hogy az asszony biztos osztrák, ezért elkezdtem németül beszélni hozzá…amire megint csak furán nézett…Ekkor a pasihoz megint magyarul kezdtem beszélni… de hát a nézése… kb. a leszarom a nyomorod… van vontató kötele, de szerinte nem tudna kihúzni… Így mentem az irodába, ahol Katrin röhögött, hogy tegnap őt is ki kellett húzni, és szólt is Heilinek, hogy segítsen. Először sima vontatókötéllel próbáltuk, az elszakadt, majd Heili hozott egy vaskötelet, na azzal sikerült. Azt az örömöt az arcomon… így el tudtam menni a városba, vettem kaját… és végre autózhattam a szabadnapomon. Többhöz nem volt kedvem, mert ez a két óra, ami alatt a kocsit ástam ki, teljesen lefárasztott.

Úgyhogy tessék, lássátok a képeket, tényleg nagy meló volt. 

 Meg is magyarázom hamar a címet, nem lesz bonyolult. A téli szezon Ausztriában hat napnyi munkanapból áll, nekem pedig mindig kedd a szabadnapom. Így a hétfő nálam felér egy dupla péntekkel. Ennek megfelelően ma el is aludtam, persze nem nagyon, csak egy kicsit… Viszonylag kapkodva kezdtem hát a napot, egyszerre főztem kávét, és vettem fel a síruhát, majd egyszerre vettem fel a síbakancsot és ittam meg a kávémat… elindultam, és mivel már egy hete esik a hó, ismét térdig érő hóban zúztunk lefelé Manuellel – Georg ma szabad volt, és tudni kell, hogy mindig bevárjuk egymást az indulással,így ma Manuel is bevárt. Leértünk, elkezdtünk dolgozni, körbenéztem a mosdókban, raktárban minden rendben van-e, megjött-e a szappan, satöbbi, majd veszem a kabátom, hogy induljak fel a hegyre… és megnéztem a telefonomat… vagyis néztem volna, de nem volt a kabátzsebemben, ahova mindig teszem, a pénztárcám mellé, ami ugyancsak nem volt meg… na a vérnyomásom felugrott az egekbe, az összes papírom oda… - a telefon miatt kevésbé aggódtam, mert biztosítás van rajta… de jogsi, személyi, bankkártya, e-card, minden a tárcámban. Kb fél perc kellett, hogy átgondoljam, mi bonyodalom ezeket mind újra megszerezni, illetve amit kell letiltani – egyszer már végigjártam ezt a procedúrát. Mondtam a többieknek… akik csak sóhajtoztak, hogy ha a pályán hagytam el – ahol fél méteres volt reggel a hó, és azóta a pályagép is végigment rajta – akkor esélytelen, hogy meglegyen. Visszajöttem a szállásra, megnéztem a szobában, végig amerre jártam, majd még kétszer lesíeltem a pályán, de persze nem találtam. Újra vissza a szobába, még egyszer mindenhol megnéztem… majd gondoltam, ennek annyi, indulok dolgozni, mire tök véletlenül, tényleg reményt vesztve, megnéztem a másik kabátomban, és tessék. Egy óra idegeskedést spórolhattam volna meg. De hát ilyen amikor az ember elalszik a hatodik munkanapján, és rossz kabátban indul el dolgozni.

És igen tényleg egy hete esik már hó. Így a héten mindennap lapátolhattam havat is, mert az állomásokon, a lifteknél kb. három méteres hó volt. Mégsem bánom, mert eleve, mindenhol kérik, hogy segítsek, és nem utasítanak, ha végeztünk, akkor pedig megköszönik, és minimum főznek egy kávét. Pedig ez is a feladatom - mármint a hólapátolás, és nem a kávéfőzés. A pályán megyek, és ha kell valahol segíteni, akkor segítek. De hát mint korábban is írtam, itt csapatban gondolkodnak az emberek. Amúgy az egyik állomásfőnök mesélte, hogy azért jó ez a sok hó, mert a pályagép eldolgozza, és februárban, márciusban, amikor 15 fokok vannak, és az emberek egy pulcsiban síelnek, akkor is jó a pálya, mert minimum két méternyi hóból áll még mindig. Amúgy itt a szálláson is élveztük a havat, a teraszon is van bőven, képeket is mellékelek lentebb.

Illetve már megkaptam azt a kritikát is, hogy gyakran mesélek a moziról, de semmi kép nem volt róla, ezért lejjebb pótlom eme hiányosságom is. A következő lépés pedig az lesz, hogy emberek is lesznek a képeken…

És végre ettem gőzgombócot is, mert Rita hozott nekem a szomszéd hüttéből. Hát, khm, elég emberes adag volt. Képzeljetek el egy hatalmas gombócot, benne szilvalekvárral, a tetején és körbe pedig vanília szósszal, ami megvan hintve mákkal. Laktató kaja, és egész jó. Manuel már mondta, hogy egyszer készít ilyen büdös sajtos nokedlit vagy mit, amit ők nagyon szeretnek szintén. Hát kíváncsian várom, bár nem csípem ha a kaja büdös, de majd meglátjuk. 

És akkor a képek – az utolsó beállításán kicsit kellett dolgoznom, de megérte bekeríteni a passatot a parkolni tilos kerítéssel… :

 Sokan kerestek meg kérdésekkel, így ez a poszt a válaszokról szól majd. Amikor elkezdtem állást keresni, és véghezvinni a tervem, hogy Ausztriában dolgozzak, én is rengeteg kérdéssel találtam szemben magam. Rögtön az elején a legfontosabb, hogy miként adjam el magam nekik. Értsd: diplomás újságíróként lehet, hogy egy cseppet sem érdeklem őket, hiszen a vendéglátásba jelentkezőnél nyilván a vendéglátásban szerzett tapasztalatot akarják látni az önéletrajzban. Na én erre nagyban tettem. Illetve annyiban nem, hogy a főiskolás éveim alatt az egyik nagy mozihálózat vidéki mozijában dolgoztam diákmunkásként. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy talán ez lesz az egyik legfontosabb, vagy inkább értékesebb sora az önéletrajzomnak. Ettől függetlenül egy teljes értékű, német mintára megírt önéletrajzot készítettem. Az elején a személyes adatok, mellette egy fotó, alatta a tanulmányok: középiskola, főiskola, kiemelve az érettségi, és a diploma szerzés dátuma. Ezt követte a szakmai tapasztalatról szóló rész, ami nálam ugye főként azt tartalmazta, hogy hol voltam újságíró, és ugye a mozi. Fontos leírni még az önéletrajzba, hogy milyen nyelveket beszélsz, és azt is, ha csak alapfokon a németet… nem érdemes túlozni, mert úgyis kiderül később. Én leírtam, hogy milyen számítógépes ismeretekkel rendelkezem, illetve, hogy van jogsim. Alatta pedig három szóban az érdeklődési köröm. Én úgy gondoltam, hogy az önéletrajz nem is annyira fontos, mert átfutják, igazából képet kapnak a jelentkezőről, de a lényeg a motivációs levélben kell, hogy legyen. Tehát úgy írtam meg, hogy azzal megnyerjem őket. Itt is fontosnak tartottam az őszinteséget: leírtam, hogy az érettségit követően főiskolán folytattam a tanulmányaimat, és ez idő alatt dolgoztam a moziban is. Itt kitértem arra, hogy mit csináltam – jegykezelő… - ami talán érdekelhette őket, hiszen ez csapatmunka, tehát azt jelenti, hogy tudok teamben dolgozni, ha kell, de egyedül is megoldom a problémákat. Ezután tényleg egy mondatban leírtam, hogy a főiskola után újságíróként dolgoztam. Gondoltam, úgysem ez alapján fognak dönteni, pl. egy mosogatói állásnál. Elmondtam, hogy bár nem rendelkezem tapasztalattal, de szeretnék ezen a területen dolgozni, és gyorsan alkalmazkodom, tanulok, mert pontosan és precízen dolgozom. Ide szerintem mindenki azt írhat, amit jónak lát. A végén kiemelten, hogy beszélek németül, de az egyik célom, hogy a meglévő nyelvtudásomon javítsak.

Ügyeltem arra, hogy ne legyen túl hosszú a motivációs levél, hiszen akkor nem olvassák el – tekintve, hogy az önéletrajzból már kiderült, hogy az első szezonom előtt állok, és semmilyen számukra értékes tapasztalattal nem bírok. Ezért én fél oldalas kísérő levelet írtam, amihez egy másik képet csatoltam magamról.

Egy kis segítség: A kísérőlevelet így kezdtem:

Bewerbung auf ihre Anzeige "Abwäscher gesucht"

Sehr geehrter Herr/Frau xy

in den ec.europa.eu las ich, dass Sie ein Abwäscher suchen. Ich bewerbe mich bei Ihnen, weil ich glaube, die dafür notwendigen Voraussetzungen mitzubringen.

és így fejeztem be:

Ich hoffe bald bei Ihnen arbeiten zu dürfen!

Mit freundlichen Gruessen, defooe

Az e-mailben csatoltam a két dokumentumot wordben és pdf-ben is. Az e-mailbe pedig a kísérlő levelem első mondatát írtam, címzéssel.

Én egyébként csak meghirdetett állásra jelentkeztem, de ismerek olyat, aki kinézett magának helyeket és úgy küldözgette az önéletrajzát, és bejött neki…

Korábban már írtam a gyakran ismételt kérdésekről is, ezért azt csak bemásolom, hogy hol találjátok: http://kepzeltrip.blog.hu/2011/12/01/gyakori_kerdesek_241

 A tegnapi bejegyzéssel szemben ma sok szöveg lesz, és csak egy kép..az is rólam…

Zsolttal szoktunk arról beszélgetni, hogy vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy ráunjunk a teraszról, vagy éppen a szobáinkból látható panorámára, a hegyekre. Igazából nem találtuk meg a megfejtést, és bár a honvággyal gyakran dacolunk, abban talán megegyeztünk, hogy a kilátást, a havas tájat nem fogjuk unalmasnak találni. A napokban jutott eszembe az is, hogy mennyi izgalommal készültem az ismeretlenre, hiszen egy másik országba készültem elköltözni, pont egy hónapja. Most egy hónap elteltével azonban úgy érzem, hogy nem is dönthettem volna jobban. Már nem is csak a munka, vagy a pénzszerzés motivál, hanem a kaland, hogy jól érezzem magam itt. És ehhez nem is kell igazán sokat tennem.

Persze vannak áldozatok, hiszen a hegyen lakom, elzárva a civilizációtól, és tulajdonképpen mindentől. Itt az ember nem teheti meg, hogy leugrik a közértbe sörért, vagy elmegy megnézni egy filmet, esetleg eszik egye jót valamelyik étteremben. Az itt dolgozóknak egy szabadnapjuk van a héten, így azon az egy napon kell elintézniük mindent. Gondolok itt a bevásárlásra, a kirándulásra… és így tovább. A legutóbb, amikor szabadnapom volt, én is elmentem bevásárolni, vettem kaját, meg egy tálca sört. Hát, ami azt illeti, ez is felért egy kalanddal, hiszen a liftbe kellett betuszkolnom magam, meg a tálca sört… Hát leizzadtam mire felértem…

Már az is teljesen az életem részévé vált, hogy mindent fehérben látok, hogy minden reggel alaposan fel kell öltöznöm, hogy cipő helyett síbakancsot hordok, és nem sétálok, gyalogolok, vagy futok, hanem síelek mindenhová. Persze ami nagyon hiányzik, hogy autózhassak, és sajnos erre csak minden héten egyszer van lehetőségem, hiszen a kocsim lent áll (így viszont alig költök benzinre, és ha tankolok is, akkor is prémium benzint kap a kocsi… Viszont azt ajánlom mindenkinek, aki a hegyekbe készül, hogy ne sajnálja felkészíteni az autóját. Én vettem bele egy rendes aksit, meg új, és nagyon jó gumikat rá – na meg persze ott a csomagtartóban a jégoldó, bikakábel, ponyva (mobilgarázs: ) , és a kötelező hólánc meg még egy hókefe is. Ezek szerintem alapdolgok. Pont pár hete futottam össze a parkolóban magyarokkal, akik az egyik fentebb lévő hüttében dolgoznak, és a dízel kocsijuk meg sem mozdult. Bebikáztuk, és indult… bár elindulni csak nehezen tudott, mert valami rosszabb gumi volt a kocsin… ehhez képest én a múltkor lusta voltam lapátolni a kocsi körül, és a fél méteres hóból álltam ki…

Amihez pedig szintén nagyon könnyen hozzá szoktam, hogy csend és jó levegő van itt. Éltem Pesten, és szerettem is, de most egyáltalán nem hiányzik az aluljárók húgyszaga, vagy a kéregetők rohama… és a sok rohanó ember látványa, vagy éppen a négyeshatoson vagy hármas metrón folyó harc az álló, ülő helyért…

Összegezve tehát: Anya, Apa nyugodjatok meg, jól vagyok, eszek rendesen, minden a legnagyobb rendben!

Ps: Du bist, was du trinkst!  

 Mivel itt pörög az élet, és elsöröztük az időd… ezért most kevés szöveg, és sok kép lesz – nyilván sokak örömére. De pl. tegnap és tegnap előtt közös mozizás volt – milyen jó, ha az ember kezeli a mozit lent – és bármikor mehet mozizni a többiekkel… a képek meg úgyis magukért beszélnek, így nem körítem őket fölös dumával… de holnap majd írok többet, és kevés kép lesz.

 A legmerészebb álmaimban sem tippeltem volna meg, hogy 2012 valahol az osztrák hegyekben ér majd. Nyilván szilveszter éjjelén sok mindenki tesz fogalmadat, vagy gondolja át az elmúlt év történéseit, hogy mi tett jól, vagy éppen rosszul. Én egy hónap elteltével is úgy érzem, mintha mindennap álmodnék, hiába élek itt már 30 napja. Olyan más minden. Eszembe jut édesapám aggódása, aki nem tudja eldönteni, hogy vajon jól döntött-e a fia, hogy hazáját elhagyva, diplomásként dolgozik külföldön Reinigungskraftként… így akarta a sors?, mert ez valaminek a kezdete, a ranglétra alja, melyet megmászva érdemes a célért küzdeni, és hosszú távon gondolkodni, később a szakmámban állást keresni. Vagy csak pénzkereseti lehetőség? Ezt majd az idő dönti el.

Mindenesetre jó most itt. És bár a szilvesztert nem ünnepeltem meg különösebbképpen, mivel ma is dolgoztam, mégis ma végigvigyorogtam a napot. Annak ellenére, hogy elég enyhe idővel kezdődött  az újév első napja, és esőben kellett lesíelnem reggel, mégis jó kedvem volt. Aztán az irodában ez folytatódott.  Mindenki mosolyogva köszöntött, boldog újévet kívántunk, kezet fogtunk, megveregettük egymás vállát – Katrin például, amikor belépett az ajtón vigyorogva üdvözölt, s jött oda hozzám elsőként, hogy köszöntsön. Tiszta aranyos volt. És ez így ment egész nap. Lehet, hogy a sí társadalom egy sznob kiváltság, de a hegyen nem találkoztam olyan vendéggel, aki ne kívánt volna boldog újévet. Ez például iszonyat jó érzés. Szóval úgy érzem, hogy egész évben jó kedvem lesz, és síelni fogok. Ez nem vitás. És még lencsét is ettem.

Sajnos Rita és Zsolt dolgoztak tegnap este, így a közös koccintásról lemaradtam, de azt hiszem áprilisig lesz még alkalom eme hiba pótlására. Ugye Rita?

A napokban sajnos végig rossz idő volt – ami a fényképezést illeti. Vagy esett a hó, és fújt a szél, vagy hideg volt, és fújt a szél, vagy köd volt – vagy ma például az eső esett végig – így sajnos nem tudtam képeket csinálni. De akarok, fent a hegy tetején már kinéztem jó képnek valót … erről jut eszembe, még valamelyik nap síeltem le Kleinarlba, és egyik pillanatról a másikra olyan köd lett, hogy fél métert nem lehetett előre látni. Amúgy meg lassan waxolni kellene a lécem – köszi a waxot Peggy, fogom használni. Vagy megkérek valakit, hogy csinálja meg nekem…

Szóóval, azért egy két kép, és egy újévi zene: Boldog új esztendőt mindenkinek!

Majd egy hónap elteltével végre, annyi izgalom után megoldódott az egyik legfontosabb kérdés is, lett internet, és immár nem csak a folyosón ácsorogva tudunk egy-két oldalt megnézni…Így végre rendszeresen tudok írni a blogra. Persze nem lesz egyszerű, de megpróbálom összefoglalni az elmúlt majd egy hónap történéseit.

Még az első héten megkaptam a sífelszerelésem, minden cucc új volt, segítettek mindent beállítani, folyton vigyázott rám valaki, s persze felöltöztettek tetőtől talpig.  Az első két hétben Helga minden nap megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mindenképpen szóljak, ha valamire szükségem van. Az első hétben egy speciális, óvatosan munkatempójú beosztást kaptam, inkább csak megismertem a hegyet, segítettem az állomásokon rendet tenni, a Chill Houseban és persze a Sun House-ban kitakarítani. A második héten már a rendes, és állandó beosztásom szerint dolgoztam. Eszerint dolgozom most már minden nap, heti hat napot. Ez úgy néz ki, hogy reggel fél kilenckor kezdek a kasszánál, majd felliftezek a Chil House-ig, utána pedig három állomáson folytatom, majd végül a Sun House-ban végzek, elvileg hatkor. Közben van egy másfél órás ebédszünetem – amiért már megkaptam a leszidást, hogy tartsam be a pihenőt, és akkor ne dolgozzak… (valamint szóljak, ha túlórázok, mert azt kifizetik…) A feladatom az, hogy ezeken a helyeken figyeljem a tisztaságot, a wc-ben legyen wc- papír, kéztörlő, szappan, illetve a Sun House-nak én vagyok a házmestere – de pl kaptam egy olyan kulcsot is, ami az összes ajtót nyitja a hegyen, minden épületben. Mindenhol felelek azért, hogy a raktárakban legyen minden, ha nincs, akkor leadom a rendelést, hogy mi kell. A kasszánál reggelente fel szoktam még mosni, illetve a Sun House-ban lévő moziban ki szoktam porszívózni. Közben meg síelek, mert ugye reggel rögtön síelve megyek le, illetve az egyes helyszínek között is síelek… ( de a reggelit szeretem a legjobban, amikor jön fel a nap, és tök egyedül zúzok le a pályán) és mivel már rettentő gyors vagyok, így hamar végzek is mindig, a tényeleges munka kb. 4-5 óra naponta. Átlagban pedig 10-16 km-t síelek. Szóval mozgok eleget, köszönöm. Illetve többet is, ha van még kedvem. Persze az első héten a hóeke volt a minden… azóta persze, a menetidőm is jelentősen csökkent. Szóval ez a munka része.

Még a második héten meghívtak engem is a karácsonyi vacsorára, nagyjából 50 ember volt ott. Az elején pár emberrel kezet fogott a főnökség, külön meglepett, hogy hozzám is odajöttek, körbemutattak, beszélgettek velem a legfontosabb emberek. Úgy bánnak velem, mint a hímes tojással, Helgával a mai napig minden nap, ha más nem, e-mailben beszélünk. De a többiek is mindig kérdezik, hogy hogyan vagyok, minden rendben van-e, vagy csak meghívnak egy kávéra, hogy beszélgessük kicsit. Na de visszatérve a karácsonyi vacsorára. Nagyon pazar est volt, előétel, leves, főétel, desszert, utána még sütik… közben bárki bármit ihatott. Majd jött az ajándékosztás. Mivel a Quiksilver szponzor, és a munkaruhánk is az, ezért nyilván az ajándék is quiksilver cuccok voltak: poló, pulcsi, pénztárca, kb. 100 euró értékben. Az est végén viszont mindenki kézfogással köszönt el a főnökasszonytól, megköszönve az estét. Ez így szokás. Amúgy nagyon kedves itt mindenki, és bár nehéz leírnom, de reggelente szeretek elindulni dolgozni. Egyrészt mert a kasszánál nagyon csinosak a csajok – és irtóra csípik az akcentusom – másrészt mindig kávéval várnak. Ami egyébként itt a Sun Houseban pont az én felelősségem, hogy legyen mindig, de ilyen még a wc papír is…stb. Ilyen dolgokra egyáltalán nem kell költeni pl.

Vicces, még az első héten találkoztam magyar síelőkkel, gondoltam oda megyek kicsit beszélgetni, de nem voltak túl kedvesek, kb. leszarták, hogy én itt dolgozok, segítenék nekik – mert idegeskedtek, hogy nehezek a pályák… meg is volt a véleményem, főleg az itt tapasztalt kedvesség után. De aztán most a héten találkoztam még egy magyar családdal, akik a kocsimnál szólítottak le, hogy itt dolgozom-e, milyen, hogy vagyok…honnan jöttem. na velük szívesen beszélgettem is. Amúgy a lifteseknél csak én dolgozom magyarként, mindenki osztrák, és vannak olyanok, akiknél fogalmam sincs, hogy miről beszélnek, olyan dialektust használnak – olyan gumicsizmás parasztok, ahogy Manuel mondta. Manuel egyébként Georggal együtt nemcsak munkatársaim, hanem ők is itt laknak a Sun House-ban. Lakik még itt két síoktató, egy osztrák  srác, és a holland csaj, akibe szerelmes is lettem, és akit azóta nem is láttam – valószínűleg  hazament az ünnepekre… Amúgy a szomszédos hüttében dolgozók közül négyen laknak még itt, ugye Rita és Zsolt – ők magyarok – és a két szakács, Markus és Florian. Velük szoktunk esténként jókat sörözni, pálinkázni.

Szóval nagyjából itt járok most. De innentől kezdve gyakori lesz a blogolásom, így más élményeimről is beszámolok, mert hát van sok. (ma pl. sajnos, de láttam élőben mentőhelikopteres mentést is…)

Szóval, király itt az élet – bár a karácsony otthon szebb lett volna … 

Ésss, képek: 

Ebben a posztban inkább a képek mesélnek majd helyettem, mert úgy jobb lesz. Reggel korán útra keltem, és legyalogoltam a pálya aljáig, ami kb. egy órás erdei sétát jelentett, a hatalmas hóban ugye… már a felénél éreztem, hogy jó lemegyek, de vissza is kell majd jönni, ráadásul felfelé. Mindegy gondoltam, a kocsit úgyis meg akartam járatni, ha már lehet hóban autózni kicsit, ennyi áldozatot hozni kell az ügy érdekében. Persze lent is esett bőven hó, belepte Villám Mcqueen-t, így sepregetéssel kezdtem. A motor pöccre indult, így a parkolóban farolgattam még egy kicsit, aztán elmentem megtankolni, meg kicsit autózni. Útközben beleszaladtam egy balesetbe is, egy kis Peugeot állt a tetejére, de hamar kihúzták, lehetett tovább menni.

Amenyire féltem a visszaúttól, annyira király volt. A nap kisütött, a táj pedig gyönyörű volt. Persze mire felértem majd meghaltam a sok hóban taposástól… majd egész délután pihi, meg sunshine.