Talán pont egy hete írtam, hogy kell vennem sisakot, mert sokan lesznek a pályákon, és egy ütközésnél akár még jól is jöhet. Végül nem vettem. De csak azért nem, mert gondoltam okosabb leszek, mint általában szoktam – mert ugye mindig vásár után okos a paraszt. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha már egy síparadicsom közepén lakom, és éppen egy síliftet üzemeltető cégnek dolgozom, akkor lehet, hogy akad itt valahol egy sí sisak.     Ezért írtam Helgának, hogy gond lenne-e, ha síelés közben sisakot hordanék, mert ha nem, akkor veszek egyet a szabadnapomon … Persze, hogy az volt a válasz, hogy ne vegyek, majd szerez nekem egyet. Tegnap reggel pedig már ott várt a kasszánál a sisakom, Katrin pedig vigyorogva hozta, hogy cool sisakot kaptam. Tényleg király, teszek is fel képet róla, bár még itthon fotóztam, mivel kint hideg is van, meg nem is viszek mostanában fényképezőt, hogy ne fagyjon szét. De egy másik képet arról, hogy itt milyen kedvesek, Helga rajzolt nekem. Jah, a sisak meg teljesen új, én csomagoltam ki.

A másik, amiről írni akartam, bár ez inkább nekem nagyon kedves dolog, a családom. Mert azt azért el kell mondanom, hogy ha ők nem támogatnak, akkor nem lennék itt, bármilyen jó helyem is van. Minden nap beszélek velük, és ez fontos dolog… Különben azért nehéz lenne itt… És ezt úgy mondom, hogy ennél jobb munkahelyet, csapatot nem nagyon tudnék most magamnak kívánni. Iszonyat aranyos, és kedves itt mindenki… Nem az van, hogy ötforintosokat kapsz a főnöktől, hogy a kávéautomatából tudj magadnak kávét venni, mert amúgy járna… hanem olyan a főnök, hogy mindent megtesz, hogy az alkalmazottak jól érezzék magukat. Mert, ha jól érzik magukat, akkor szívesen dolgoznak… és jobb munkát végeznek… és a vendégek szívesebben jönnek ide, mert jó a minőség… és mi a vége? Hogy a vendégek visszatérő vendégek… és ez meghozza az állandó bevételt… vagyis a jólétet.

A másik, ami szintén megint nekem kedves dolog… az autóm. Múlt héten izgultam kicsit, mert elég taknyos voltam, így nem akartam elmenni sehova, de a kocsit meg akartam nézni, kicsit beindítani. Pláne, hogy előtte egy hétig mínusz húsz fokok voltak. Féltem, hogy a nagy hideg miatt, egy hét után nem fog beindulni. Lementem hát, bármennyire is taknyos voltam… hát szegény Villám Mcquuen-ről a szél lefújta a ponyvát… pedig gumipókkal oda volt fogatva. Beültem, kulcsot elfordítom, és elsőre indult. Az én 19 éves astrám! Kicsit járattam, hátha számít, meg megdicsérgettem, majd betakartam, hogy majd most kedden megyünk egy szép kört… áprilisban meg megünnepeljük a márciusi születésnapját – egy éve lesz, hogy nálam – és kap némi kényeztetést.

Na de mára ennyit, mert mindig úgy elszalad az idő. Most is.  

Whitney emlékére pedig a Több mint testőr zenéje:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.