A nagy hideg és némi pálinka hatására ma egy rendhagyó posztot írok… Először is tudni kell, hogy édesanyám makacsságát örököltem, és általában a fejem után megyek. Így hagytam már ott főiskolát, mert nem tetszett, és fejeztem be egy másikat, közben pedig voltam pénzügyi tanácsadó, autómosó, de árufeltöltő és moziban jegykezelő is, végül pedig bukott újságíró. Ennek köszönhetően rengeteg emberrel találkoztam és sok barátot szereztem. A döntésem pedig, hogy akkor én belevágok, és külföldön fogok dolgozni talán az egyik legnehezebben meghozott döntésem volt. Hagytam otthon miatta olyat is, ami még el sem kezdődött igazán, és csöppet sem volt könnyű… igen, a szerelemre gondolok. De megfogadtam pár dolgot. Először is, bármi vár is itt, én akartam, így jópofát fogok hozzá vágni, és nem hagyom el magam, vagy futamodok meg előle. Pedig 10 év után először húztam sílécet, egy héten keresztül minden nap olyan izomlázzal keltem, hogy legszívesebben el sem indultam volna dolgozni. Amikor a gyerekpályán egy óra alatt értem le, és vagy húszszor álltam meg levegőt venni, inni, orrot fújni, akkor bennem is felmerült a kérdés: kell ez nekem…? Az sem volt egy leányálom, amikor itt Sun Houseban az első héten eldugult a férfi wc. és nekem kellett pumpálnom a szart, majd szembesülnöm vele, hogy a nőiben jött fel mindaz, amit egy órán át pumpáltam a férfiban – így moshattam fel a másik oldalon a szart. DE!! Hál’ Istennek itt is új emberekkel találkoztam, így Ritával és Zsolttal, akikkel mindezeken jókat röhögtünk esténként már egy pohár sör mellett. És most is jókat röhögök, hiszen már 5 perc alatt érek Kleinarlból a Sun House-ba, és végig a piros pályán jövök…

És akkor most vissza a címre. Mert nagyon elszomorított, amikor a kollegina írását olvastam. Persze a vége már kedvesebb, de amit az elején ír, azt egyáltalán nem értem. Jött egy új fiú náluk, mert szarul dolgoznak, és keresnek valakit. De ne legyünk már ennyire szemetek egymással. Pont azt írja, hogy a srácot bedobták a mélyvízbe, és ezek ellenére felhúzta magát az újfiú minden kérdésén… mikor ő ugyanennyire zöldfülűként kezdett… Na pont ez a mentalitás, amit nem értek. Nekem csak osztrák munkatársaim vannak, és kivétel nélkül mindenki nagyon sokat segített, azt hiszem ezért is sikerült átvészelnem az első hét során adódott nehézségeket. És most: mindenhol azt olvasom, illetve hallottam már itt is, hogy a magyarok nem szeretnek itt olyan helyen dolgozni, ahol több magyar is dolgozik, mert nem hogy nem segítik egymást, hanem kifejezetten megnehezítik egymás munkáját. Én ezt soha nem fogom megérteni… bár lehet ebben szerepet játszik az is, hogy én még úgy nyaraltam Horvátországban annak idején, hogy amikor szembejött egy magyar rendszámos autó, akkor még integettünk egymásnak. És ez a reflex még ma is él bennem külföldön. Azt hiszem ideje összetartani… és ehhez semmi köze sincs a politikának.

Egyébként ma iszonyat hideg volt, egész nap mínusz 8-10 között volt a hőmérséklet, de sütött a nap. Reggel mondtam is Manuelnek, hogy de hideg van… mire ő vigyorgott, hogy ne sírjak, gondoljak arra milyen király lesz a pálya, mert a hideg jót tesz neki… és tényleg. Olyat síeltünk reggel, hogy még a vigyor is az arcomra fagyott. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.