Tegnap előtt akartam egy posztot, de közben Joke áthívott egy sörre a Winklalmba, aztán az egy sörből több lett, és így tovább. Már csak ketten maradtunk magyarok a hegyen, Rita és Zsolt egy hete mentek haza, majd őket követte rá két napra Zoli is. Hát elég fura volt ez a hét már nélkülük, és Joke is már csak egy hetet marad.

Na de visszatérve, azért akartam blogolni, mert egyrészt folyton megkapom, hogy ritkán írok, másrészt meg, mert folytatódott a nyári melós történet. Persze semmi rosszra nem kell gondolni, csupán annyi történt, hogy még szerda reggel találkoztam Helgával, aki még vagy tízszer megkérdezte, hogy biztos örülök-e, jó lesz-e nekem ez a hely. Persze bólogattam ezerrel, amin röhögött is… majd délelőtt korábban végeztem, így síeltünk egyet, és mesélt a helyről, a leendő főnökömről, a nyári szezonról. Nagyon lelkes volt, elmesélte milyen szép itt a táj nyáron, úgyhogy lényegében megnyugtatott, hogy jó helyen maradok – nem mintha kételkedtem volna. Persze nem állhattam meg, hogy ne kérdezzek rá, milyen volt ez a szezon, mert sok helyről visszahallottam, hogy nem volt az igazi, mert túl hideg volt, túl sok hó, majd túl meleg. Helga pedig megnyugtatott, hogy ne aggódjak, tényleg kevesebben voltak mint pl. tavaly, de nem volt gond azért ezzel a szezonnal. Még aznap este kaptam egy emailt Helgától, hogy ha van kedvem, akkor szervez egy látogatást a Robinson Clubba, hogy körbenézhessek, és persze megismerkedhessek az igazgatóval – és természetesen el is kísér szívesen, hogy ne kelljen egyedül mennem. Úgyhogy valamelyik kedden elmegyünk körbenézni.  S, ha már, akkor megkérdeztem, ugyan mégis miért vettek fel engem ide dolgozni, hiszen semmi tapasztalatom nem volt… Erre Helga csak annyit mondott, hogy szimpatikus volt a jelentkezésem, és tetszett nekik, hogy nyelvet akarok tanulni, s szerinte az esélyt meg kell adni mindenkinek. Szóval nálam kb. ezen múlt. Amúgy én úgy gondolom, hogy mindegy mennyire beszél valaki németül, mutatni kell, hogy akar beszélni. Én az első találkozón például csak úgy meséltem magamról, kezdeményeztem végig a beszélgetést. De szintén jó példa, hogy ma pisilés közben elkezdett beszélgetni velem egy osztrák, és aztán még vagy húsz percet dumáltunk. Mint kiderült sí üzletei vannak, és a végén megdicsért, hogy perfekt beszélek németül… ami azért egy kedves gesztus volt tőle. De mindenesetre abban maradtunk, hogy elmegyünk egyszer sörözni, mert nagyon szimpatikus fiatalembernek talál.

És igen, már csak két hétig maradok, aztán egy hónap pihi, majd jövök vissza újra. Emlékszem, amikor december 5-én elindultam, és azt sem tudtam mi vár rám. Reménykedtem, hogy minden rendben lesz, hogy jó lesz nekem itt. Talán akkor nyugodtam meg először, amikor itt a parkolóban rám kiabált Zsolt, hogy „hello!”. Kiderült, hogy nem egyedül leszek magyar a Sun House-ban. Most meg ott tartunk, hogy az utolsó három hétre egyedül maradtam. Nyilván számolom már a napokat, de mégis olyan kedves érzés a reggeli kávét a hegy ölelésében, a teraszon, madárcsicsergés hallgatása közben meginni. Ez még mindig valami leírhatatlan érzés. Az időjárás meg hozza a formáját, és mintegy áprilisi tréfa gyanánt ma reggelre idevarázsolt vagy húsz centi havat. Fura volt. Már kábé három hete nem is havazott úgy rendesen. Persze az idő továbbra is elég jó, így délutánra elolvadt a friss hó, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne hó. Sőt, fent a tetőn már készül egy hatalmas nyúl, hóból. Mert ugye jön a húsvét. Na de majd jól le fotózóm, és felteszem ide. Most pedig egy kis woogie boogie, mert az jó. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.