Még szeptemberben beszélgettünk unokanővéremmel, amikor azt ecseteltem neki, hogy még most kell külföldre mennem, amíg fiatal vagyok. Erre röhögve csak annyit mondott: nem vagy már fiatal.

Ez pedig a tegnap történtek miatt fontos. Mert sajnos igaza volt uncsimnak” és tényleg öregszem… Tegnap reggel lesíeltem melóba, szokásos wie geht’s kérdések, meg elmotyogott morgenek a kollégákkal… tényleg semmi különös. Na jó, Hans, miután megcsinálta - ő a vezetője az Absolut Parknak – vigyorogva kérdezte meg, hogy jó-e a porszívó, működik-e, mert még a héten szóltam Helgának, hogy nem működik… persze csak a porzsákot kellett kicserélni… aztán Katrin, hogy merre áll a kocsim… mert van pár rendszáma, amik rossz helyen állnak… de az enyém jó helyen állt, ennek mindenki nagyon örült. De tényleg, ezt úgy higgyétek el, hogy frankón mosolyogtunk, hogy nincs útban a kocsim. Mindezt követően mentem hátra ellenőrizni a wc-t… a szokásos még mindig. Felkaptam az egyik karton wc-papírt, hogy rendet tegyek a raktárban, amikor úgy maradtam… úgy meghúztam a derekam, hogy azt hittem bepisilek… Áhhh, mondom, fiatal vagyok (!), kinyújtom magam, és megyek tovább… hát éppen eljutottam a szobámig, mert úgy fájt, hogy már menni is alig bírtam… Nemhogy végigsíelni a napot. Itt még mindig optimista voltam, hogy elég egy fájdalomcsillapító, és megyek tovább… be is vettem, de a székről már nem tudtam felállni, így mivel a kabátom messze volt – és abban volt a telefonom is – a gépem meg az asztalon, írtam egy mailt Helganak, cc-zve Katrint, hogy mi történt, és valószínűleg egy métert sem tudok továbbmenni, mi lenne, ha kivennék egy szabadnapot…? Persze a kérdés inkább csak költői volt, hiszen valóban nem tudtam a székről sem felállni. Katrin írt vissza, hogy rendben oké, bármi van szóljak, kell-e valami, pihenjem ki magam, jobbulást… Így is tettem, átvergődtem az ágyra, és olvasgattam … végre volt időm, és alkalmam csak az ágyban dögleni, és olvasni. Estére már lábra tudtam állni – Zsolt adott mindenféle kencét, amivel bekentem a derekam-, reggelre kutyabajom se volt. Lesíeltem, Kartin érdeklődve fogadott, hogy vagyok… és hogy akkor derékfájdalmam volt-e… mert az e-mailben még azt írtam, hogy Rückenschmerzen… hirtelen nem jutott eszembe a derék… szótárazni meg „lusta” voltam. Megsimogatott még, hogy örül, minden rendben… majd vigyorogva hozzátette, hogy Te sem leszel már fiatalabb… Ennek fényében, pedig nagyon óvatosan hajolgattam ma már…

Ritáék csapatépítője

Utáltam is őket érte rendesen, mert a főnökük a februári nagy roham előtt kitalálta, hogy elviszi dolgozóit egy kis gokartozásra, meg steak vacsira. Tiszta izgatottak voltunk előtte, hogy milyen lesz, persze én utólag csak meghallgathattam, hogy milyen volt. Nem csalódtak annyi biztos, mert bár aggódtak, hogy ilyen hidegben milyen lesz gokartozni…de kiderült, hogy iszonyat jó. Először is nem hülyék a pályát bérbeadók, hogy letakarítsák a gokart pályát, inkább szöges kereket szerelnek a gépekre, és hadd csapassa a vendég. Zsolt nyerte meg a „versenyt”, de mindenki nagyon élvezte… el is hiszem. Loptam is egy képet Ritától, íme:

Édesanyám pedig folyton aggódik, hogy eszem-e rendesen, hát eszem. Tegnap pl. Rita hozott nekem paradicsomos húsgombócot, egészségemre. Aztán meg szép konyha van itt, szoktam főzni is ügyesen, tasakos rizst, meg kisüthető chicken nuggetset például.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.