Itt a Shuttlebergen is elért a farsang, aminek őszintén szólva nem teljes szívemből örültem, hiszen úgy terveztem hétfőn este blogolok… aztán először azért is maradt el az újabb bejegyzés, mert Máté addig nyaggatott, míg rá nem vett, hogy aludjak náluk és sörözzünk, lazuljunk… Mondanom sem kell, amilyen nehezen egyeztem bele – leginkább a hatodik napom és annak fáradalmai tartottak vissza – olyan király estét zavartunk le. Tényleg adtunk neki, és teljesen kikapcsoltunk, vagy három órán át ültünk a szabadtéri Jakuzziban és söröztünk, lazultunk, dumálgattunk. Jó kis este volt – tessék Máté, igazad volt. Aztán még mielőtt rábólintottam volna erre, hívott fel Ferdinánd a három vezető egyike, és kért meg, hogy dolgozzak kedden, a szabadnapomon is. Persze igent mondtam, és rögtön Máténak is, hiszen a hetedik munkanapom előtt így már nem is volt kérdés, hogy iszogatni, lazulni kell. Kedden ugyanis Farsang volt, így hatalmas ember massza a pályán… fárasztó nap volt egyben, és olyan amin érdemes melózni. Hiszen mindenhol vigyorgó emberek, bohócok síeltek a pályán. Vicces volt, na meg persze jó sok melóm volt, de hát azért van egy rabszolgám, hogy segítsen… Aztán végül csütörtökre kaptam vissza a szabadnapom, vagyis nyolc napot toltam le egyben, ami azt jelenti, hogy szerda este jöhetett a jégzselé, képzelhetitek egymás után nyolc nap saccper napi negyven km-t lesíelni, éreztem a lábam rendesen. De persze közben iszonyat élvezem, a fene gondolta volna mondjuk két évvel ezelőtt, amikor még a szerkesztőségi székemben írtam, hogy ma meg úgy telnek a napjaim, hogy szívesebben hordok télen síbakancsot, mint cipőt, hogy mindennap negyed órával később, hogy felkeltem már síelek, hogy többet síelek, mint gyalogolok… még ma is alig hiszem el. A  múltkor például felvettem a szobámban a síbakancsot, kiléptem az ajtón és síléc fel, majd egészen az autómig síeltem le… hihetetlen még mindig, hogy lusta vagyok két métert is sétálni, amikor mehetek sível is.

Aztán van valami, ami fel sem tűnt eddig, pedig … Mégpedig az itteni munkatársak primitívsége, ami talán egy világszintű problémához vezethet és ami egyre több helyen nagy gond. Jennyt, a svéd kolléganőm egyre jobban megkedvelem, aminek oka, hogy egyre több időt töltünk együtt, és egyre többet beszélgetünk. Első ránézésre egy szeleburdi kis csitrinek tűnt, de közben kiderült, hogy tud komoly is lenni, és nagyon is érzékeny. Valamelyik nap kicsit szomorú volt, hát megkérdeztem mi a baj. Jenny pedig elmondta, hogy nagyon bántja, hogy a legtöbb kolléga csak arról tud beszélgetni, hogy kivel, mikor és mit csinált… értem itt a szexre való utalásokat. és tényleg, igaza volt, hiszen én is hányszor megkaptam már az ehhez hasonló kérdéseket. Hányszor kérdezték meg, ha láttak Kleinarlban Eszterrel, hogy na mi volt az éjjel. Persze kérdezték ezt más szavakkal. És hányszor kérdezték ezt meg Mátétól is, persze nem túl finoman. És Jenny pedig minden nap megkapja. És ez igen közel van azokhoz a kérdésekhez, amik nem valók egy munkahelyre. És igen, ez zavarja Jennyt, és igen ez komoly kérdés, mindenhol. És engem is idegesít, és Mátét is, mert ez primitívség. Persze Jennyt is azzal tudtam csak nyugtatni, hogy ezek az emberek falusi népek, igazából nem túl műveltek, nem történik velük túl sok minden, ez izgatja a fantáziájukat.

Na de, azért boldogság van, mert gyönyörű helyen élünk, nézzétek csak!

(fotók a Shuttleberg facebook oldalról)

Det här kan bara du förstå, kära Anna! :) 

Kolla, detta är en stor Ungersk festival. 

(Kedves MIndenki, miután svéd kolléganőmtől Jennytől kaptam a blogján egy nekem címzett posztot, így válaszolok neki, természetesen google translattel...) 

Még emlékszem, amint érettségin megkaptam Ady egyik versét, hogy akkor tessék, elemezze, kap rá negyed órát, aztán jöhet az előadás. Mivel édesanyám a gimnáziumban tanít magyart, így nem állhatta meg, hogy ne legyen bent, mikor kihúzom a tételt, és én ennek örültem is. Gondoltam, pár gondolattal ellát, mi az amit ne hagyjak ki… ehelyett ő csak annyit mondott, hogy Oh, Ady nagyon jó, szépen dolgozd ki. Aztán most itt van egy Ady verscím, hogy miért is, hát mindjárt kifejtem. De előbb. Villám már tavaly télen is eladósorba került, és mégsem adtam el. Aztán ősszel ismét, és mégsem adtam. Most pedig, én, aki kívülről fújja a magyar használt autó árakat, jó ideje, hogy egy autót sem néztem meg. Úgy látszik, hogy az a fajta őrült vagyok, aki nagyon tud ragaszkodni egy-egy használati tárgyhoz. És most ott tartunk, hogy alig várom, hogy az autóm betöltse a második x-ét, és 20 legyen, nálam pedig két éve szolgáljon. Valljuk be mindkettő szép kor, hát még utóbbi, tekintve, hogy villám egy gyors első autónak indult, és egy éve van is annyi a zsebemben, hogy lecseréljem bármikor egy szebb, modernebbre. De mégsem megy. Még mindig az van, hogy egy hetet áll lent, és mikor a szabadnapomon lemegyek, tudom, hogy azonnal indul, tudom, hogy nem hagy cserben. Meg most már rendszeressé vált az is, hogy beszélek hozzá, és amikor hazaérünk, megköszönöm neki – ennyit megérdemel. Jövő héten megünnepeljük a szülinapját, aztán ki tudja, lehet, hogy sosem adom el…

És akkor most visszatérve a címre, folytatom a már egyszer abbahagyott szerelmi szál folytatását. Volt az, hogy Eszter és én egymásba gabalyodtunk, aztán jött az, hogy ezért mindenki haragudott ott Kleinarlban, főleg rám. Ez rendesen rányomta a bélyegét a mi bimbódzó románcunkra, de hát fittyet hánytunk rá. Csak örültünk egymásnak, meg a jelen történésének, nem vártuk mit hoz a jövő… Persze Eszter fiatal, még alig élt az életben, én meg amúgy is nehezen tudok alkalmazkodni, viszont már kibuliztam magam, és hát ezt viszonylag nehéz összeegyeztetni. Így arra jutottunk, hogy ő arra én meg erre… nincs harag, vagy sértődés, csak egy szimpla hello. Persze majd egy másik folytatásban bővebben is írok erről, mert azért Ő nekem nagyon fontos, akárhogyan is történt ez most. S, ha már így alakult, akkor hadd szóljon Punnanytól az Élvezd, mert ebbe a szövegbe a srácok bizony mindent beleírtak. 

Még az egyik posztomat követően alakult ki heves vita pár kommentező között, hogy kell-e segítség ahhoz, hogy valakinek sikerüljön állást találnia külföldön, Én továbbra is úgy tartom, hogy nem kell protekció hozzá. Nekem sem volt, és még sok embert ismerek, akiknek szintén nem volt, mégis sikerült neki a külföldi álom összehozása. Az egész csak elszántság és akarat kérdése.

Szeretném most nektek bemutatni unokahúgom példáját, aki több évvel ezelőtt vágott bele, mégpedig London meghódításába. Akkor az érettségi követően kertészmérnöknek tanulhatott volna az egyik jó nevű egyetemen, ám ezt a luxust sajnos nem engedhette meg magának, így összepakolt, és elindult szerencsét próbálni. Hogy miként boldogult, azt jól mutatja be a következő kisfilm, amelynek nemcsak főszereplője, hanem ihletője is. Nézzétek hát, hogyan is kell karriert építeni.

Más itt az élet, itt Ausztriában. Amikor elindultam, akkor elsősorban a munka miatt tettem, meg amiatt, mert itt sokkal jobban lehet keresni, ergo élni is. Több a fizetés, és ugye, amit már sokszor mondtam, hogy teljesen ingyen lehet élni. De most mégsem erről akarok írni. Hanem arról, hogy teljesen máshogy viselkednek itt az emberek. Épp Zsoltival beszélgettünk erről a teraszon, egy sör és a még mindig elképesztően szép kilátás, a hegyek ölelésében.  Mindketten alkalmazottként dolgoztunk otthon, és mégis a harmadik szezon után is a röhögés fog el mindkettőnket, hogy itt kint mennyire más alkalmazottnak lenni. Itt tök más a főnök alkalmazott viszony. Zsolti a szemben Hüttében, a Winklalmban dolgozik, én meg ugye a Shuttlebergnél. Az első dolog amiben mindketten egyetértettünk, hogy míg odahaza egy szállodaigazgató elsősorban manager, addig itt sokkal inkább házigazda. És emiatt jobban is megy a bolt. A másik, hogy míg odahaza egy alkalmazott maximum bocsánatkérés szándékából mer a főnökével beszélgetni, addig itt simán leülsz a főnököddel sörözni… úgy, hogy neki annyira tele van a zsebe, hogy azt a két kezeden is igen sokáig kellene számolnod, mennyire is. Mégsem az érdekli, hogy a legújabb hetes béemvéből ugrik e ki a bolt előtt, hanem hogy mennyire király traktorral csapatni fel a hegyre. Gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni a főnököd tőled. Más értékrend szerint élnek. És eszerint bánnak a dolgozóikkal, például ha egy feladattal bíznak meg, akkor mindig udvariasan teszik, és azzal kezdik, hogy bitte, wenn du Zeit hast. Ha kész vagy, akkor pedig megköszönik, megdicsérnek. És ettől tök más az egész. De ezt beszéltük Mátéval is, aki pedig mint már korábban mondtam, itt liftes. Nálunk mindenki tudja, hogy kik a vezetők. Ha mondanak valamit, akkor az a szent írás. De egyszer sem láttunk olyat, hogy bármelyik vezető felemelte volna a hangját, vagy utasított volna bárkit is… Mindenki tudja mi a dolga, ki a főnök. Éppen ezért tök más a hangulat a főnök beosztott között. Ezért fordulhat elő, hogy ha egy vezetővel liftezek, akkor simán eldumálgatunk bármiről, és szívesen válaszolnak a kérdéseimre, mert be kell vallanom nagyon szeretek kérdezni. A liftekről, a szezonról, arról, hogy jól megy-e a biznisz, vagy sem. Valahogy tök más az egész. Más érzés, amikor együtt síelsz a milliárdos Mariával, a tulajjal, és más amikor együtt kávézok Helgával, a személyzeti főnökkel. Máshogy élnek, és máshogy gondolkodnak. És a legszomorúbb, hogy egészen addig el sem hittem a nyugatról szóló meséket, míg meg nem láttam, hogy itt még a káposztás rétes is háromszor akkora, mint otthon.

Aztán a másik, az élet a hegyen. Valahol még mindig azt mondom, hogy ez a paradicsom, de hát … Ki ne látta volna Leonardo di Caprio Part című filmjét.  Szóval a konfliktus mindenhol felüti a fejét.  Hát itt nálunk is, mégpedig pont a konyhában. Már tavaly is voltak viták, hiszen a konyha nagyon szép és modern, de többen használjuk. És bár nem nehéz betenni a szennyes tányért a mosogatógépbe, előfordul, hogy mégsem sikerül. Így az egyik síoktató sem él túl gyakran ennek a hobbinak, ezért már szóltam is neki, hogy mindig rendet kell magunk után tennünk a konyhában. Na de tegnap a szomszéd hüttében dolgozó szakács srác kopogtatott az ajtómon, hogy a síoktatónk már megint hatalmas rendetlenséget hagyott a konyhában. Ezért ő megbüntette, és mindent az ajtaja elé pakolt, ha már a konyhában neki kellett az előkészítő pultot letakarítania. De még fél perc sem telt, őrjöngve rontott be a konyhába a sióktató barátunk… majd ők ketten elkezdtek osztrákul ordítani egymással. De ez sem tartott sokáig, mert két másodperc sem tellett el, síoktató barátunk neki esett a szakácsnak, és én ugrottam közéjük, hogy szétválasszam őket… de akkor úgy éreztem, hogy legalábbis egy „ZS” kategóriás verekedős filmben vagyok, ahol épp két pankrátor rúgja és üti egymást. Persze a pofonból én is kaptam, de legalább ők nem verekedtek tovább. Béke ettől még nem lett, és még mielőtt a hütte főnök szól, hát gyorsan írtam Helgának, hogy mi történt. Ennek két következménye lett. Hogy reggel a kasszában a lányok megpuszilgattak, látván a monoklim… a másik, hogy Síoktatónkkal beszélt ma Helga, és aki nem túl kedvesen fogadott ma délután - mármint oktató barátunk.  Ennek a végeredménye az lett, hogy töketlennek nevezett, mire én megmutattam neki, hogy bekaphatja… és ezt szó szerint mondom.  

Hát így élünk mi a hegyen…

De azért pár fotó most is jön, hogy csak király itt lenni, na meg ugye a rétes... :) 

Épp azon gondolkodtam ma, hogy de régen is voltam külföldön… Persze, el is röhögtem magam, mert földrajzilag ugyan most is külföldön vagyok, mégis ez nekem már kicsit otthon van… És akkor ugye milyen jó kérdés, ahogy Bakonyban mondják, hol is van az otthol…? Ott ahol éppen vagy, vagy ahonnan jöttél…? Na de még mielőtt nagyon belegabalyodnék, inkább rátok hagyom ennek megválaszolását és inkább kicsit írok mi is történik mostanában a hegyen.

A tavalyi évhez képest annyi változás történt a hegyen, hogy egy évvel ezelőtt extrém mennyiségű hó volt itt, míg most teljesen normális a helyzet. Persze így is van kétméternyi hó, még mielőtt bárki elkezdene aggódni.  Ennek megfelelően szoktam is segíteni havat lapátolni, mert például a Chill House-nál mindig befújja a szél a beengedő kapukat, így ott mindig öröm a három méteres hókupacok alól kiszabadítani a liftekhez vezető utat. Aztán persze a Sun House-nál is mindig van lapátolni való, de ez már nem is az én feladatom, hanem a lifteseké, ott is az újoncoké, így leginkább Máté és Dani lapátolja a havat. Igen, a két magyar srác, akik szintén a liftnél dolgoznak, liftesként. Hogy miként kerültek ide? Igazából teljesen véletlenül, és nem rajtam keresztül, mert mint ahogy eddig sem, így ezután sem fogok teljesen idegen embereket beajánlani ide… hiszen miért is tenném?

…………….

És akkor most bevallom, hogy ezt a posztot már három napja elkezdetem megírni, és talán, hiszem, hogy ma be is fejezem.  Persze ehhez, mármint ahhoz, hogy egy poszt megírásához három nap kelljen, bizony köze van egy lányhoz, és igen ígérem, meg lesz annak a bizonyos posztnak is a folytatása. De! Számtalan levelet kapok, hogy nem tudnék-e segíteni munkát találni… ami leginkább azt jelenti többek számára, hogy én keressek nekik munkát, persze ehhez társul, hogy se önéletrajzuk nincsen, sem németül nem tudnak…  Abban persze szívesen segítek mindig, hogy én hogyan kerültem ki, segítek önéletrajzot vagy motivációs levelet írni, de abban nem, hogy bárkinek is, főleg ismeretlennek munkát keressek. Mert mint a példa mutatja, aki igazán szeretne, annak sikerül is munkát találnia külföldön, így Ausztriában is. Hisz, látjátok nekem is sikerült, meg Máténak és Daninak. És akkor most jöjjön az ő történetük. Én már a nyáron tudtam, mert Helga mondta, hogy két magyar srác, és az egyikőjük barátnője is a liftnél fog dolgozni. Nem is tudtam igazából, hogy ez jó vagy sem, hiszen nem volt vele gondom tavaly sem, hogy egyedüli magyarként dolgozom itt. Aztán persze decemberben figyeltem, hogy kik az újak, és kik a magyarok. Hát Máté és Dani voltak azok, akik elsőre nem is tűntek rossz arcoknak, de persze maradva annál az elvnél, hogy ne kiabáljunk el sem semmit, hát kivártam. Most már tudom, hogy tényleg nem rossz arcok, sőt egész jó fejek. Kiderült, hogy Dani és Máté úgy kerültek ide, hogy Ausztriában kerestek munkát, és egészen véletlenül találtak rá egy prospektusban a Shuttlebergre, majd egy próbát téve elküldték az önéletrajzukat, és amint itt az szokás, kedves fogadtatásban volt részük. Annyira, hogy nem csak munkát kaptak, de barátnőstül, Zoéstul jöhettek. Mert Dani egy igazán édes kislány, Zoé édesapja. Szóval Dani volt olyan pofátlan, hogy megkérdezze, nagy baj lenne-e ha nemcsak kedvesét hozná, hanem a kislányát is. De nem volt gond, kaptak egy lakrészt, és most boldogan élnek itt, Flachauwinklben. A helyzet hasonló Mátéval is, persze az Ő barátnője is jött, viszont Barbi állást is kapott, mégpedig gyerekekre vigyáz a síiskolában. Nem lehetetlen hát itt dolgozni, de ahhoz akarni is kell, jelentkezni kell, és sikerül.

Velem a helyzet továbbra is változatlan, szeretek itt lenni, szeretem, hogy nincs fix munakidőm, és azt, hogy én osztom be az időm, és senki sem parancsol nekem, ellenben van egy emberem, akinek parancsolhatok. Persze a minap kérdezte Helga, hogy nem akarok-e más munkakörben dolgozni, például liftesként, ami persze előre lépés lenne, de akkor nem síelhetnek annyit mint most, és sok mindenre jóval kevesebb időm jutna… így Rá is. Mert most, ha ahhoz van kedvem, akkor simán csinálok magamnak pár óra szabadidőt, és megyünk el snowboardozni, vagy sétálni egyet. Így Helgának csak annyit mondtam, hogy meglátjuk még… Mire annyit mondott, hogy reméli azért visszajövök a következő szezonban is. Aminek őszintén örülök, hiszen már januárban megkaptam a behívom a következő télre. De addig is, míg eldöntöm, hogy hol is leszek a jövő télen, hát élvezem, hogy minden nap elsőként síelhetek a szúz hóban, még akkor is ha tejköd van.

Úgyhogy, és akkor párképpel  búcsúzom.  

Íme, ezt az ajánlást kaptam a nyári helyemtől, így néz ki egy Robinsonos ajánlás.

Herr Daniel, geboren am 08. September 1984 in Ungarn, war in der Zeit vom 19.5.2012 bis 25.10.2012 als Zimmerbursche in unserem Clubhotel tätig.

Der ROBINSON Club Amadé umfasst 162 Gästezimmer und liegt im Salzburger Land inmitten der Region Ski Amadé. Der Club gehört zur, mit derzeit 24 weiteren Robinson Club weltweit tätigen, Robinson Club GmbH, einer Tochtergesellschaft der Touristik Union International (TUI).

Als Premiummarke in der Clubhotellerie ist der Robinson Club Amadé ein Betrieb mit hohem Anspruch in der clubspezifischen Bereichen Entertainment, Familie, WellFit und Sport, vor allem aber auch in den klassichen Hotelbereichen.

Wir setzten Herr Daniel in der Abteilung Housekeeping ein. Sein Aufgabengebiet umfasste hier im Wesentlichen folgende Tätigkeiten: die Reinigung und Pflege der öffentlichen Bereiche; die Reinigung und Pflege der Gästezimmer; die Reinigung und Pflege der Personalzimmer; Abdeckung des Spätdienstes; Mithilfe in der Wäscherei.

Während dieser Zeit lernten wir Herrn Daniel als fleißigen, verantwortungsbewussten und zuverlässigen Mitarbeiter kennen. Er führte die ihm übertragenen Aufgaben zu unserer vollsten Zufriedenheit aus, denn seine Arbeitsweise war von Sorgfalt und Selbstständigkeit geprägt. Seine Arbeitsführung entsprach auch bei wechselnden Anforderungen der geforderten Qualität. Herr Daniel zeigte ein sicheres Auftreten und besitzt Selbstvertrauen.

Aufgrund seines Kooperationsvermögens, seiner Hilfsbereitschaft und seiner verbindlichen freundschaftlichen Art wurde Herr Daniel von Vorgesetzten und Kollegen stets anerkannt und geschätzt.

Im Umgang mit unseren Gästen bewies er Aufmerksamkeit und zeichnete sich durch gepflegte Umgangsformen aus.

Abschließend möchten wir uns sehr herzlich bei Herrn Daniel für seine liebenswerte und erfrischende Art bedanken.

Herr Daniel verlässt unser Haus fristgerecht zum Saisonende. Wir wünschen ihm für seinen privaten und beruflichen Lebensweg weiterhin viel Erfolg. Unser Haus steht ihm jederzeit wieder offen.

Kleinarl, 30.10,2012

Nehéz lenne a dolgom, ha úgy igazán összegezni szeretném az elmúlt év történéseit, ezért csak annyit, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ez év első és utolsó napját is síeléssel tölthettem. Azt hiszem, igazán jó dolgom van, annak ellenére, hogy kicsit várnom kell az előző posztom folytatásával – de ígérem jön, hiszen sokan szeretnétek; és persze csak azért várat magára, mert volt, akinek bánatot okoztam.

DE! Ez volt az első év, hogy csak Ausztriában dolgoztam, vagyis az év nyolcvan százalékában külföldön éltem. Közben rengeteg embernek adhattam bátorítást, sokan indultak neki az ismeretlennek, miután beszélgettünk kicsit; és tényleg igyekszem mindenkinek válaszolni, de sokan vagytok… Volt, akivel egy cipőboltban elegyedtem beszélgetésbe, és most külföldön él és dolgozik, de sokan írtatok, hogy a blogomat olvasva kaptatok észbe és kiáltottatok fel: Ki kellene menni. Remélem nem bántátok meg, mert én egy csöppet sem. Hogy miért nem? A második legjobbal kezdem, hisz az elsőről majd egy másik posztban, az előző folytatásaként írok. Szóval májusban megyek nyaralni Szardíniára, meg Genovába, meg Toulonba … Hiszen még októberben mondta nekem Helga, hogy mehetnék velük liftes nyaralásra, hiszen már a második szezonom lesz a liftnél, és bár a hármat megszokták várni, mégis örülnének, ha részt vennék. Így megyek világot látni. Utána pedig az olasz határnál, de még Ausztriában, az egyik Robinson szállodában lógatom kicsit a lábam… hiszem erről el is felejtettem írni; de az utolsó héten tartottuk meg a robinsonos záró estét, ahol az evés ivás mellett pár egyhetes kétfős, teljes ellátással járó nyaralást is kisorsoltak. És akkor én nyertem egyet. Úgyhogy, és mivel télen úgyis végig síelek, oda majd nyáron megyek, és így hegyi bringázni is tudok megint majd. Tehát röviden és tömören, valahogy így érdemes belevágni, hiszen ha hiszel benne, akkor jól sül el úgyis!

Persze sokakban biztos felmerül,  hogy de biztos unalmas egy újabb szezont végigsíelni, és ugyanazt csinálni mint tavaly, vagyis a tisztaságért felelni a hegyen. De nem, mert én élvezem, hogy nincs fix munkaidőm, de ehhez mérten fix fizu van, élvezem, hogy síelhetek közben, és élvezem, hogy! és még egyszer figyelem!!, hogy lett egy osztrák beosztottam! Na jó, igazából Simont véletlenül sodorta mellém a sors, hiszen csak síoktató barátját kísérte el. Viszont rákérdezett, hogy nincs-e állás, és ekkor mondták neki, hogy de akkor gyere, csináld, amit Daniel mond. És csinálja, mert jó srác, és pacifista, és csak bio dolgokat eszik, iszik, de még a cigije is valami bio…

De mégsem ezért intek boldog búcsút az elmúlt évnek, hanem mert annyi élmény ért, itt külföldön ebben az évben. Rengeteg emberrel ismerkedhettem meg, akik különböző országokból jöttek, és közben én is mindig adhatok egy kis ízelítőt az én kultúrámról. És ez jó. Na meg persze a legjobb dolog is itt történt meg velem, pont az Alpok szívében, de erről majd később. Addig is Boldog újévet mindenkinek! 

Ps: Közben megtanultam kicsit snowboardozni, és több mint egy hónapja nem cigizek, mert teljesen stresszmentes az életem... a képen csak azért, mert Jenny, a svéd csaj kitalálta, hogy az úgy tök jó kép lenne, mert az menő, ha füstös a kép... 

Nincs is jobb alkalom a blogolásra annál, hogy két nap és karácsony van. Sokan kérdezik, hogy nem rossz-e az ünnepeket távol a családtól tölteni. Persze a válasz az, hogy de. Viszont ezzel a külföldi munkára vállalkozóknak bizony számolniuk kell. A jó hír viszont, hogy nekem például egyáltalán nincsen rossz kedvem emiatt, hisz mielőtt kijöttem volna, gyorsan karácsonyoztam egyet a családdal. A másik, ami miatt pedig egyáltalán nem szomorkodom, hogy így elkerülhetem a plazakban dübörgő Jingle bellst, a betlehemesek nem akarnak lehúzni egy kis adománnyal, hála istennek világvége szektások sem zargattak az elmúlt napokban. Itt a hegyen tökéletes nyugalom van. Nem türemkednek az arcomnak a hatalmas sales táblák, és senki sem akar rám sózni semmit, amitől biztos boldogabbak lenének a szeretteim. Így a kérdésre a válasz: nem bánom, hogy most itt élek a hegyen, távol a családomtól, mert karácsonyozni bármikor tudunk. Na meg persze ez már nekem kicsit az otthonom is – jó néha elbújni a világ végére, és ott élni, távol mindentől. Persze még mindig lejárok kamaszkorom egyik legszebb nyarának emlékeit felidézni Kleinarlba, mert akár akarom akár nem, visszahúz a szívem. Próbáltam én elszökni, kizárni az életemből, de rá kellett jönnöm, ez nem így megy. És azt hiszem akkor most erről bővebben is írnom kell, hiába akartam a nyáron ezerszer, akkor még nem ment. Igen, jól érzitek, egy lányról van szó. De nem csak egy lányról, hanem életem eddig legkülönlegesebb élményéről, a legkedvesebbről. Igen ám, de úgy hozta az élet, hogy próbára tesz. Mert nem elég, hogy nagyon megszerettem ezt a lányt, közben a barátja is a barátom lett, és mert nem szeretem a háromszögeket, ezért meghoztam életem egyik legnehezebb döntését, és nem maradtam lent a faluban, hanem visszaigazoltam a hegyre. Azt gondoltam ugyanis, hogy így talán nem okozok fájdalmat senkinek, akár mi is lesz a folytatás. A srácot megbántani semmi esetre sem akartam, viszont folyton ott motoszkált bennem, ez nem mehet így tovább. Ő vár rám, én meg inkább elbújok. És hát a sors keze megint nem hagyta, hogy én intézzem a dolgaim. Könyörtelenül piszkált bele, és intézte el, hogy napjaim boldogok legyenek, akármilyen nehéz is ez most. És csak hiszem, hogy egyszer ez a srác is megérti, ennek így kellett történnie. Mert ez nekünk most így jó. Hiába akarok én megmagyarázni bármit, egyszerűen nem megy, ez így lett egyszer csak. Hiába fojtottam el egész nyáron, hiába küzdöttem ellene. De megbánni most nem tudom, mert ez jó. Mert ezt a lányt én nagyon … 

Na igen, meg kellett néznem, hogy hol is hagytam abba… és tényleg, az elmúlt nyár volt kamaszkorom egyik legszebb nyara. Most pedig ismét a hegyről írom a posztom, amikor ha kinézek az ablakomon azt látom, hogy szakad a hó. Persze ennek is megvan a romantikája, de még mielőtt kitérnék rá gyorsan és röviden az elmúlt másfél hónapról.

A fene gondolta volna, hogy ennyire klassz lehet a nyár Ausztriában, és hogy a barátaim többször is rákérdeztek, nem én nyertem-e meg az ötöslottót, mert számukra olybá tűnik, hogy csak nyaralni tűntem el az Alpokba… mert annyi felé járhattam, hogy még nekem is, aki átélte, is hatalmas élmény visszanézni a nyári kirándulásokról készült képeket. Valószínűleg ezért is maradtak el a beszámolók, mert vagy csavarogtunk vagy dolgoztam. Mert meló is volt dögivel, válság ide vagy oda, a Robinson iszonyat jó foglalási számokkal bírt, szinte az egész szezonban telt házat tudott produkálni… Így az utolsó hónapban, hetekben is nagy volt a hajtás, volt köztünk, aki 12 napot dolgozott le egyben – ugye Eszter? s üzenem ezzel rekorder és hős vagy - , és többen is csak heti egy szabadnapot kaptunk… meg ugye hányan jöttek be hozzám este segíteni és sörözni  (ugyi Vaskó?)… Összetartottunk egészen a végéig, és még tovább, de erről az utolsó mondatban írok.

Be kell vallanom, bármennyire is jó volt a nyár, az utolsó napok mégis éveknek hatottak, hiszen úgy húzott már haza a szívem, hogy leírni sem tudom. S, mivel ezzel az érzéssel egyáltalán nem voltam egyedül, hát egymást erősítettük a többiekkel. Elég annyit mondanom, hogy Edittel, mert velem jött haza, már az utolsó nap elindultuk volna, ha nem csak másnap reggel lehetett volna leadni a szobakulcsot és a többi hivatalos izéket elintézni. Viszont reggel gyors bucsúpuszi a többieknek, aztán hátra sem néztük - volt olyan, amikor le sem merem írni, hogy mennyivel jöttünk, csak érjünk már haza. De aztán hazaértünk, és akkor jött az egy hónap boldogság, csípős piros arany, meg anya fasírtja… kell ennél többet írnom?

Jut eszembe! Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jótékonykodhattam. Persze némi segítséggel, de iszonyat jó érzés volt. Történt ugyanis, hogy az utolsó hetekben Helga felajánlotta nekem a liftes síruhákat, mert újat kapunk az idén – új színek, stb. itt adnak az ilyenre. Szóval felszabadult úgy száz síruha – amivel ők nem tudtak mit kezdeni, és aminek szerintem a fele simán elment volna újnak is. Így az indulás reggelén, amikor már minden cucc bent volt a kocsival, akkor átmentem a liftesekhez, és tetőig pakoltam a kocsit síruhával. Aztán ugye mint ismeritek a sztorit, hazamentünk. Otthon pedig legalább volt min agyalni, hogy akkor mi is legyen a síruhákkal. Mivel Quiksilver, ezért erős volt a késztetés hogy eladom őket. De mivel Helgának azt mondtam, hogy jó helyet találok nekik, és igazából most anyagilag sem szorulok rá, ezért inkább jó helyre akartam juttatni őket. Így ment egy szervezetnek, aki hajléktalanokat segít a télen, és hát ha valaki rászorul a meleg ruhára, akkor azok a fedél nélkül élők. És lám, boldog mindenki, főleg én, mert ápolom az osztrák magyar barátságot, és lehet segíteni embereken.

Aztán a nagy boldogságból hirtelen az a nap lett, amikor megkaptam a hegyi behívót, és hipphopp egy hét volt vissza az otthoni idill kiélvezéséből. Aztán tegnap reggel öt óra lett, és kelhettem fel, indulhattam el vissza, Flachauwinklbe. Végig nyöszörögtem az utat, pedig nem idegen helyre jöttem vissza, sőt: tudtam, hogy szeretettel várnak. Így amint megérkeztem, meg is nyugodtam. Persze Hans, mert ő hozott fel a hegyre, rögtön ki is röhögött, hogy miért nyári cipőben jöttem, ha tudom, hogy itt mindig sok hó van. Miért, miért? Ezek a hegyi osztrákok nem érthetik. Mert szeretem azt a cipőt, és a végsőkig akartam kiélvezni, hogy hordhatom – itt úgyis csak a síbakancs, meg a hótaposó jut nekem.

És bár ma meg szabadnapos lettem volna, végül megkértek, hogy lapátoljak egy kis havat, mert az van bőven… De a legviccesebb, hogy a régi szobakulcsom kaptam vissza, ez tök aranyos, amellett persze, hogy logikus is. Ami pedig ennél is viccesebb, hogy amikor beléptem a Sun House ajtaján, úgy éreztem, mintha a tavalyi téli szezon csak tegnap lett volna. Egyből otthon voltam, ismerős volt minden, így hamar megnyugodtam, persze ebben segített a tavalyról megismert, s hegyi életet élő barátokkal közösen elfogyasztott pár pohár hazai pálinka is.

És akkor a beígért utolsó mondat: amit nem is annyira leírok, mint megmutatok; hát nézzétek mit kaptam Kleinarlból! 

Na jah. Éppen éjjel 2:25 van, és blogolok, hát milyen is lenne kamaszkorom egyik legszebb nyara. Na persze sejthetitek, pláne ha ezzel magyarázom azon mulasztásom, hogy fene tudja már mikor is posztoltam friss bejegyzést. Magyarázatként szolgáljon, hogy ezelőtt fél órával még Tequilát akartunk inni Janival, de fajtáját tekintve csak ezüst volt kéznél, otthon meg gyümölcsből csak narancs, így maradt a pálinka, biztos, ami biztos. No de elég is a felesleges szócséplésből, most, hogy pótoljak, hosszan írok.

Éjjel egy óráig voltam Spätdienstben, így volt időm gondolkodni azon, hogy mit is írjak, mivel alig 150 vendég mellett kicsit lazábbak most a munkanapjaink. És hogy a címre is visszatérjek, tényleg ez kamaszkorom egyik legszebb nyara. Valahogy – és mivel véletlenek nincsenek – a sors jó helyre sodort. Mert hát az ember életét mindig a környezete határozza meg. Ugye? Fontos, hogy hol laksz, kik a szomszédjaid, kikkel találkozol az iskolában, vagy a munkahelyen, kikkel szocializálódsz. Ezek mind iszonyat fontos dolgok, hiszen ezek az emberek lesznek a barátaid, velük beszélgetsz, iszol meg egy sört, reggel egy kávét, vagy éppen túrázol, és eszel csúcs csokit, vagy vészeled át azt a végtelennek látszó szezont, amit mondjuk Ausztria egy zsákfalujában dolgozol végig.

Úgy érzem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert az általános iskolából, a gimiből, és mivel két főiskolára is jártam, bár csak egyet fejeztem be, és így újságíró és nem tanító lettem … szóval a főiskoláról is vannak jó barátaim. Valahogy mindig jó helyen voltam, akkor és ott, volt az kollégium, albérlet, vagy a sarki kocsma. Aztán a szerkesztőséget a síléc váltotta fel, most pedig épp Kleinarlban, egy piciny osztrák faluban élek. Persze ezzel még mindig nem magyaráztam meg, hogy életem első osztrák nyara miért érdemelte ki, hogy kamaszkorom egyik legszebb nyara lehessen. De talán már sejtitek is. Igaz még én sem tudtam, hova is indulok el, amikor május közepén visszajöttem a hegy túloldalára, a jó nevű szállodába. Fogalmam sem volt, hogy kikkel találkozom majd itt, mi vár rám, pedig már egy szezonon túl voltam, több mint négy hónapig éltem külföldön, amire oly sokan vágynak, és amitől oly sokan félnek otthon. (Pedig csak elindulni nehéz.) Mégis az ismeretlenbe és egyben a rég nem látott ismerőshöz indultam el, félve is, meg várva is, mit is hoz a nyár. Akkor nem is gondoltam volna, hogy lesznek még rajtam kívül magyarok, és az őszintét megvallva nem is kívántam, hogy legyenek rajtam kívül magyarok. A hegyen már megszoktam, hogy csak osztrák kollégáim vannak, és valahogy ez jó is volt. De aztán az első napon megláttam a Housekeepinges dolgozói listán, hogy jó pár vitathatatlanul magyar név sorakozik még az enyémen kívül. És bár nem örültem neki, mégis megnyugodtam, hogy ha segítség kell – hiszen még sosem dolgoztam szállodában -, akkor lesz kihez fordulnom. Először Noémivel és Edittel találkoztam, mi hárman együtt kezdtünk. Egyikünk sem ismerte a másikat, így nem is csoda, ha lestük egymást, vajon milyen lehet a másik. Természetesen mindenki előítélettel indul a másik szemében, hiszen abból csalódás nem lehet. Viszont az első perctől segítettük egymást, én fordítottam Noéminek, Edit meg elmagyarázta, ha kellett nyolcvanszor is, hogy mi merre van, milyen rendszer alapján kell dolgozni. Itt éreztem először, hogy nem lesz itt gond, még ha nem is ismerjük egymást, de összetartunk majd. És azt hiszem, ha ez nem lett volna, akkor igen nehezen indult volna a nyári szezonom, mert kiigazodni egy hatalmas szállodában az első pillanattól hát igen nehéz. Sok ajtó, sok emelet, rengeteg folyosó, és egy hatalmas káosz, ami a fejemben kialakult. Aztán meghallottam, hogy jön még két magyar, Eszter és Gábor. Na gondoltam magamban, ők minden bizonnyal Miss és Mr. Housekeeping lesz. És nem tévedtem. Csöppet sem voltak szimpatikusak, Mr. Jóképű és Jóképűné. Aztán megkaptam az aznapi beosztásom és elindultam (volna), de fogalmam sem volt melyik ajtón, és hova is. Eszter meg nevetve útba igazított, és mondta, hogy hamar bele jövök majd. Majd másnap Gábor volt a mentorom, és rengeteget segített, itt éreztem, hogy nem lesz gond velünk, akár meg is szerethetem őket. Most meg ott tartunk, hogy egy iszonyat jó banda jött össze. Együtt kirándulunk, hódítunk meg csúcsokat, megyünk el ebédelni a szomszéd faluba, vagy beszélgetünk hajnalig. Igen, akár emiatt is lehetne ez kamaszkorom legjobb nyara, de csak emiatt még nem érdemelné ki a címet, hiszen ehhez hasonló dolgok azért már történtek velem. Ismerkedtem már meg jó emberekkel, botorkáltam már haza többed magammal, vihogva a reggeli napfelkeltében is. Egy valami mégis más. És nem csak a pénz, amiből itt mindenkinek jóval több van mint a magyar átlagnak, hiszen itt is előfordul hogy öten szívunk el egy cigit… Nyilván a pénz sok gondot levesz a vállunkról, sőt, nekünk azzal sem kell törődnünk, hogy mennyi lesz hó végén a villany vagy a vízszámla, hiszen teljesen ingyen élők vagyunk, még csak azt sem tudom, hogy mennyibe kerül egy zsömle, vagy egy kiló csirke szárny. Viszont itt mindannyian messze vagyunk az otthontól, a családtól, és éppen ezért csak egymásra számíthatunk. Ezért fontos, hogy összetartunk, hogy összetartsunk. Viszont ennek eredményeként, és mert azért igyekszünk magunkat jól érezni, egy felejthetetlen nyarat hagyok magam mögött. És éppen ezért volt nehéz döntés, hogy visszamegyek a hegyre. De az élet megy tovább, és ahogy eddig is, most is sodródnom kell, máshogy nem éri meg. 

A múlt héten sajnos semmi időm nem maradt, hogy megírjam a szokásos beszámolóm, mert ugye haza kellett utaznom. Hétfőn, meló után beültem a kocsiba, este fél 11-re otthon voltam, másnap nagyim temetése, majd szerdán vissza Kleinarlba. Csütörtökön pedig már újra dolgoztam. Kicsit rosszul érintett, hogy nem a plusz szabadnapom adták oda, hanem a heti két szabadnapomat cserélgették el, hiszen úgy számoltam, hogy vasárnap szabadnapos leszek, és kicsit pihenhetek. Na mindegy, gondoltam majd túl teszem magam rajta. Aztán pénteken megkaptuk az új beosztást: betettek Spätdienstbe. Na erre valahogy nem vágytam, főleg, hogy úgy tudtuk, két ember bevállalta egész szezonra. A Spätdienst délután négy órakor kezdődik, és éjjel egyig tart. Olyanokat tesznek be, akik magabiztosan beszélik a nyelvet. Ez utóbbira azért van szükség, mert négykor megkapjuk a „céges telefont”, és a vendégek azon zaklathatnak minket, vagyis csak engem, mert a Spätdienstben egyedül kell dolgozni. Ezen felül még egy rakat melóval is jár, mert azokat a törülközőket, amiket a vendégek napközben használnak a szaunában, illetve a kinti, és benti medencénél, na azokat mind nekem kell este kimosni. Van két hatalmas, ipari mosógép, amibe beleszórok egy csomó törülközőt, majd megvárom, míg kész lesz, aztán átteszem a szárítógépbe, aztán megvárom míg az is kész lesz, majd összehajtogatom. Mindezt csinálhatom éjjel egyig. Szép mi? Ami viszont ennél is jobb, hogy a szaunában (ami inkább szauna világ, hisz kétemeletes, és hatalmas) is fel kell porszívózni, majd felmosni. Mindezt úgy, hogy az éppen kihűlő szauna is van vagy 50 fokos… Jó kis meló. Közben meg hívogat a vendég, hogy neki túl kemény az ágya, tudnék-e segíteni. És ez vár még rám a héten. Hajrá nekem!

Na de azért még mindig szeretek itt lenni, mert nagyon jó a társaság. Múlt héten elmentünk közösen kirándulni is, fogtunk Eszternek gyíkot, amit jól lefotóztunk vagy ezerszer, csináltunk közös csoportképet, söröztünk és nevettünk sokat Gáborék vagy Robiék teraszán. Mert csak azért is jó itt az élet. Én például tegnap elmentem - és most meg is iszok egy pálinkát, hogy kitaláljak egy szót arra, hogy mit is csináltam tegnap. Talán a megfelelő szó a tegnapi tevékenységemre a hegyi túrázás biciklivel, de úgy hogy a biciklit toltam. Kitaláltam ugyanis, hogy felbiciklizek a Jägersee- Tappenkarsee útvonalon. Arra azonban nem számítottam, hogy csak félútig tudok biciklivel menni, mert egy idő után már csak gyalogosan lehet felmenni. Viszont visszafordulni nem akartam, így hát toltam, vagy éppen a vállalmon vittem a bringám. Nagyjából kétezer méterre mehettem fel, és a végére csurom víz voltam, úgy megizzadtam. Útközben rengeteg túrázóval találkoztam, akik kérdőn néztek rám, hogy miért cipelem fel a bringát. Akkor még heccből mondtam, hogy azzal jövök majd le a sziklás hegyi ösvényen, nehogy már hülyének nézzenek. Aztán vettem egy nagy levegőt, és felültem a bringára. Majd sikítoztam, és kurjongattam, mert ez valami hatalmas élmény volt. Olyan helyeken jöttem le, és olyan élmény volt az egész, amit korábban még nem éltem át. Miután leértem ki is feküdtem a lenti mezőn, és csak vigyorogtam, hogy mennyire megérte két órát felfelé gyalogolni, vállamon a biciklivel. Más ezért fizet, én meg itt élhetek.

Ma túrázni mentem volna Christiannal, de reggel hétkor, mikor csörgött az ébresztőnk, inkább lefújtuk, mert esett az eső. Viszont a legjobb, hogy meg tudom majd mutatni a családomnak, hogy hol is élek, mert jönnek majd hozzám nyaralni. A szálloda dolgozók ugyanis hatalmas kedvezményt kapnak, így a családtagjaik a szobaárak töredékéért szállhatnak meg itt. Persze négy főre egy hétre még így is csinos lesz az összeg, de ha azt vesszük, hogy ilyen lehetőség nem gyakran adódik, akkor mindenképpen ki kell használni. Mert ugye itt azért olyan szolgáltatás jár a vendégeknek, hogy garantált a kényeztetés. Úgyhogy várom már nagyon, hogy jöjjenek, és együtt szaunázhassunk, vagy csobbanjunk egyet a kinti medencében. 

Este pedig lesz egy külön poszt, csak fotókkal, mert most összegyűlt pár :-)

Kedves Mama!

Szomorú vagyok, hogy most kell megírnom Neked az első, és egyben utolsó levelem. Míg anyával bármikor mertem vitatkozni, tudod jól, hogy Veled sosem, s mikor számkérően kérdeztél, hogy jó lesz-e nekem külföldön, akkor is csak a földet bámulva mertem válaszolni, hogy igen. De kérlek, nyugodj meg, hogy tényleg jó. Mint minden fontos döntésnél, most is áldozatot kellett hozni, én azt választottam egy jobb élet fejében, hogy elszakadok a családomtól. E levelem mégis egy számadás, hogy megnyugodj, jó így. Képzeld szobalányként dolgozom, egy nagyon neves szállodában. Nem tudtunk beszélni, ezért elmondom, hogy még vasalni is megtanultam, férfi létemre. A főnökasszony - akit itt a szállodában Housdamenak hívnak – tanított meg, miközben jókat mulatott azon ahogyan ügyetlenkedem. De kitartó vagyok, ahogyan Tőled is láttam. Mindig eszembe jut, amint azt a naplódba írtad: „ süvítettek a bombák, de mi a rejtekben kitartottunk…”.  Na de folytatom, miként is dolgozok itt. Minden nap hat órakor kelek, és hétkor kezdem el a munkát. Reggel a frühdienstet csináljuk, ami azt jelenti, hogy a közösségi helyeket kell takarítani. Van, aki a recepciót csinálja, van aki a bárrészt, a gyerekmegőrzőt. Én vagy a sportermet vagy a biciklis részleget szoktam rendbe tenni. Erre két óránk van kilencig, aztán közösen megreggelizünk. Majd fél tíztől a szobalánykodás jön, mindenkinek van egy szintje, ahol a szobákat csinálja. Én Springer vagyis beugrós vagyok, mindig ott dolgozok, ahol szabadnapos a szobalány. Ettől függetlenül élvezem, mert változatos, pedig kétesélyes a dolog. Egyrészt rossz mert nincsenek állandó vendégek, akikkel találkozok, másrészt meg jó, mert így a legtöbb szint, vagy épület vendégeinek borravalójából kapok. Eddig a legjobb napom 20 euró volt, de még csak most kezdődik el a szezon. Ezt csak azért írom Neked, mert a mesés fizetés mellé, a havi borravaló is elég csinos – amely olyan egzisztenciát ad, amit otthon értelmiségiként nem tudtam volna megteremteni… A szobalánykodás rész két részből áll: a szoba és a fürdő rendbehozataláról. Először is, minden szinten van egy office, ahol a lepedőtől elkezdve, a fürdőköntösön át minden van. Itt vannak a szobalányok legfontosabb kellékei, így a kocsi is, amelyre mindent fel lehet pakolni. Ezzel a kocsival megyünk végig, nézve a listánkat. A listán rajta van, hogy milyen státuszban van a szoba: lehet elmenős, érkezős, vagy maradós. A legfinomabb az elmenős érkezős, akkor gyorsan kell teljesen rendbe hozni a szobát. Ágyneműket le, újakat fel, portörlés, porszívózás, ellenőrizni, hogy van-e újság, jegyzettömb, ceruza… majd jön a fürdőszoba, új törülközők, fürdőköntösök, persze mint az ágyneműknél itt is csinos hegyeket hajtogatunk mindenből. Aztán a fürdőt cseppmentesen tisztára kell takarítani, hogy minden ragyogjon. Jó kis edzés, az biztos. Először mindig az elmenős érkezős szobákat, majd a maradósokat, és végül a sima elmenős szobákat kell megcsinálni. De most egy hónap elteltével úgy érzem, már majdnem rutinból csinálom. Persze az egészhez kell az is, hogy nagyon jó pénzért csinálom, másrészt pedig nagyon jó a csapat. Sok jó emberrel találkoztam itt, így már ezért is megérte. Nem is beszélve arról, hogy rengeteget lehet kirándulni és biciklizni, mégpedig meseszép helyeken. Na jó, lehet majd, ha végre megjön a nyár, és nem esik minden nap az eső.

Úgyhogy drága nagyim, kérlek hidd el, hogy jó döntést hoztam. Most ez az utazás nagyon jót tesz, hisz tudod régen a céhmesterek is elküldték tanoncaikat világot látni. Most én is tapasztalatot szerzek, meg anyagi biztonságot, hogy egyszer újra Magyarországon élhessek.

Puszil, d. 

 Jani egy bolond. Mondom úgy, hogy közben kezdem megkedvelni ezt a hülyét. Igen, ez egy rendhagyó és rövid poszt lesz, viszont arra világít rá, hogy a megannyi „kényszerszülte” külföldi munkavállalás mellett sok olyan is van, amikor az embernek nem kell hazaadnia az itt megkeresett sok eurót. Vagyis kénye kedve szerint szórhatja. Na Jani is ilyen – és itt egyben szívesen Te hülye -, ezt példázza salzburgi kalandja, amikor pillangóvadászatra indult hősünk jól megtömött bukszájával. Nagyjából 2-300 ezer forintnyi euróval támogatta meg a salzburgi, prostitúcióból élő hölgyek, és neppereik életét, csak azért, hogy jól érezze magát, csak azért, mert jól érezte magát. Hősünk sosem néz hátra, legfeljebb memoárjában olvassa vissza kalandjait, s húzza ki magát mint Casanova, a holdfényes éjszakában, miközben önbizalmát erősíti az övén húzott megannyi skalp. Igen. Egyrészt, mert Jani folyamatosan írja könyvét, melyből emlékeit is visszanyerheti. Másrészt – igen – mert Jani mosogatóként aranyéletet élhet itt, az osztrák hegyek tövében. Mit lehet erre mondani – nyilván némi Pr ráhatással, ingyen reklámot adva Jani talán soha meg nem jelenő könyvéhez – ez a Gyémánt tükörképe.

 Először is, köszönöm szépen a tapsvihart, túl vagyok az első két hetemen, vérbeli szobalány lettem, és azt hiszem jó hír, hogy nem rúgtak ki. A téli szezontól eltérően ugyanis itt a szerződésben benne foglaltatik, hogy van két hét próbaidőszak, ami alatt vagy a végén azt mondhatják, hogy köszönjük szépen, inkább menj haza. Így járt Péter is, aki házmester volt, és az elmúlt két hét alatt mindenre csak panaszkodott, látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet. Az is igaz, hogy már hatvanéves volt, és német. Folyton azt mondogatta, hogy ő nem nő, hogy felmossa a folyosókat… hát mostantól nem is kell neki. Kicsit azért sajnáltam, mert jópofa volt az öreg, a maga módján. Tegnap kicsit el is volt kenődve, látszott rajta, hogy azért minden panaszkodása ellenére a pénzzel ő is számolt…

Na de a legutóbb ott hagytam abba, hogy elég színes a dolgozói gárda. Vannak itt mindenhonnan, spanyolok, portugálok, észtek, németek, sőt a konyhán egy ázsiai srác is. A szünetekben pedig kezdetét veszi a bábeli káosz, mindenki a saját nyelvén beszél, de mégis megvan a maga romantikája, mert egy nyelv, a német köt minket most itt össze. És mindenki kedves, nyitott, meg többnyire fiatal is. Míg a télen egy holland lányba – hosszú románc volt, emlékeztek, ugye? – addig most egy észtbe vagyok szerelmes. A lány amúgy a lakótársam, Christian munkatársa. Jah, igen – közben megjött Chris, egyenesen Nürnbergből, éppen az első szabadnapom estéjén. Ö az étteremben szervizes, és nem sokat zavarjuk egymást napközben, mivel ő reggel 8-től délután 3-ig, majd este héttől 11-ig dolgozik, ami inkább éjfél szokott lenni. Én meg ugye reggel héttől délután négyig. Viszont nagyon jó fej, nagyon megértjük egymást, így még örülök is, hogy együtt lakunk, mert sokat beszélgetünk , gyakran csinálunk közös programot. Hozzám képest fiatal, 22 éves, és rengeteget utazott eddig. Még 18 évesen kapott a szüleitől egy hátizsákot, amivel bejárta először Dél- Amerikát, majd az Egyesült Államokat, és végül Kanadát is. Összesen 2 év 2 hónapot utazott, miközben megtanult spanyolul, angolul, egy kicsit franciául. Ő javasolta, hogy vegyek képregényeket, és olvasgassam azt, mert nagyon könnyen lehet úgy nyelvet tanulni, így most képregényt olvasok németül, amit természetesen rögtön a német betűs Shakespeare összes követ majd.

Az ebédszünetekben tapasztalat nyelvi zűrzavarban nagy meglepetésemre hangsúlyos a magyar is. Én nem is gondoltam volna, de mint kiderült vagy 15 magyar dolgozik itt, majd még összeszámolom, hogy mennyi. Eddig sokat hallottam, hogy ez nem biztos, hogy jó, de mi itt nagyon összetartunk, aminek egyik kohéziós ereje, mint általában mindig, a jó magyar pálinka. Na persze nem csak iszunk, Gáborral például túráztunk egy jót, amikor szabadnaposak voltunk, de városnéztünk Bischofshofenbe is, kiegészülve kedvesével, Eszterrel, és barátaikkal, Laurával és az ő Robijával. Esténként pedig Gábor teraszán iszogatunk, ahol már Edit is aktív szereplője a hegyi, közösségi életünknek.

Még az első szabadnapomon elmentem bringázni is, itt nem messze található egy kis tó, a Jägersee. Nem mondom, megizzasztott rendesen, hiszen végig felfelé kellett tekerni. De ez a meglepetés várt Gáborral közös túránkon is, vagy két órát mentünk, nyílegyesenes fölfelé. Összesen 14 km-t gyalogoltunk, de közben ittunk hegyi forrásból, láttunk mormotákat fogócskázni, és még hóban is gyalogoltunk. Egy dolog maradt csak, mégpedig a csúcstámadás. De ami késik, nem múlik – főleg azért, mert az az apró malőr fordult elő, hogy nem találtuk meg a felfelé vezető utat.

A munka is egyre jobban megy, már egyedül csinálom a szobákat, és egyre ügyesebben. És tényleg van borravaló, 5-10 eurókat szoktak hagyni az asztalon, s volt már olyan is, hogy kísérőlevéllel együtt, amiben megköszönték, hogy mindig olyan szépen volt a szobájuk rendbe rakva…

Írtam már, hogy ahol dolgozom a Robinson Club. Most már azt is tudom, hogy miért ez a neve: a klub jelző nem véletlen ugyanis. Itt a vendégek egy erős klubérzést kapnak, amiben aktív szerepet játszanak a dolgozók is. A héten például az egyik napon este hétkor a Houskeeping várta a vendégeket vacsoránál, mert fontos, hogy a vendégek megismerjék azokat az embereket, akik minden nap a szobájukban járnak – ugye, mert fontos a bizalom megléte. Ezen az estén tehát együtt vacsoráztunk a vendégekkel, a nagy, és rendkívül szép étteremben, s mi is rákot ettünk, meg a többit… ahogy azt illik.

Mivel tegnap lementem Eszterrel és Laurával kondizni, és izomlázam van, ezért mára a szövegből ennyi, de cserébe itt egy csomó kép! 

 Kicsit több mint egy hónap telt el az utolsó posztom óta, vagyis eltelt az otthon töltött kis szabadságom, és újra kint vagyok, már megint az osztrák hegyek ölelésében élem az életem. Mivel iszonyat gyorsan repült el az otthon töltött idő, ezért most pótolnám be a hegyi életem lezárását taglaló bejegyzést is.

Április 15-én már teljesen egyedül maradtam a hegyen, mindenki elhúzott haza, ahogy letelt a munkaidő, de én csak másnap indultam. Egyrészt, mert megint havazott, és se kedvem nem volt szakadó hóban, szürkületben majd sötétben vezetni, másrészt meg sehogy sem álltam az összepakolással. Izgalmas volt, mert a fene tudja hogyan, de több cuccom lett, mint amivel kiindultam. Sok fejtörés, és bőrönd elrendezési logisztika után végül azt hiszem semmit sem hagytam ott. Április 16-án reggel Hans jött értem a pályagéppel, mert még annyi hó volt, hogy csak azzal tudtak levinni a kocsimhoz. Képzelhetitek, hogy minden perc egy-egy órának tűnt a hegyen eltöltött négy és fél hónap után, s alig vártam már, hogy megöleljem a családom, találkozhassak a barátaimmal. Ehhez képest még bementem Helgához egy kávéra, mégiscsak illik elköszönni. Beszélgettünk, de már indultam volna haza, minden kedvessége ellenére. És akkor mondtam, hogy minden sí cuccot otthagytam szépen letisztítva, mire csak annyit mondott, hogy akkor majd decemberben visszakapom. Mert ugyan megkaptam az ajánlólevelem, de zavaromban el sem olvastam – pedig benne volt egy nagyon szép ajánlás, és az, hogy visszavárnak a télre. Ez nagyon jól esett, és természetesen vissza is megyek.

Majd jött egy hónap felhőtlen boldogság, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon sok jó barátom van, és a haza utat konkrétan végig telefonáltam (persze kihangosítóval!), mert már mindenki nagyon várt. Még Győrbe bementem megnézni egy Mondeót, aztán egyenesen haza. A mondeót még kint néztem ki magamnak, de aztán Villám annyira jó állapotban volt, hogy a szerelőmnek egy csavarkulccsal sem kellett hozzányúlnia, így fájt volna a szívem elengedni. Inkább felkészítettem a nyárra, kapott biciklitartót, meg szép felnit…

És hipp hopp máris május 18-a lett, az utolsó estém otthon. Nagyon nehéz szívvel indultam vissza, mert nagyon jó volt otthon, de közben tudtam, hogy itt, Kleinarlban is jó lesz, jónak kell lennie. Na meg ugye a pénz. Mert az elmúlt egy hónapban olyan anyagi biztonságban voltam, mint már régen nem. És ez valami iszonyat jó érzés volt. Ezért megéri itt Ausztriában dolgozni.

Na de akkor most a Robinsonról! Annyi tudtam róla, hogy nagyon jó hely, a világ több pontján megtalálható, így Ausztriában, Svájcban, és például a Maldív szigeteken is. A legégetőbb kérdés mégis ilyenkor az, hogy milyen a szállás és a kaja. Mert ugye mégiscsak több mint öt hónapot töltök majd itt. És az egy dolog, hogy dolgozni kell, de a munka utáni időt azért kényelmesen szeretné eltölteni az ember. Nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben az ide út alatt, meg az, hogy van annyi pénzem, hogy vígan kihúzzam a következő téli szezonig otthon, ha esetleg nem tetszik itt. Persze ez csak egy vészterv, az elsődleges terv, hogy jól dolgozzak itt, egyre jobban beszéljem a németet, és lépkedjek felfelé a ranglétrán.

Az első változás az volt, hogy Helga hiába mutatott be a Hausdame-nak, mert egy új jött a helyére, Peggy. De gyanús, hogy minden információt megkapott mindenkiről, mert nagyon kedvesen fogadott, gyorsan elintéztük az adminisztrációs dolgokat, majd vacsorával kínált, és megmutatta a szállást. Ugye?, a két legfontosabb dolog. A kaja jó, bármikor lehet enni bármit, ezért ezzel vigyázni kell majd. A szállás pedig: szintén jó, de!, én újoncként párban lettem elhelyezve, bár még nem érkezett meg a lakótársam, kíváncsi leszek erre, mert már rég nem laktam együtt senkivel, lakótárs szinten. De nem hiszem, hogy gond lesz ezzel, mert elég szépek, és jól felszereltek a szobák. Persze én alap szobát kaptam – de nem panaszkodom  -, mert vannak terasszal ellátottak is, amit irigylek kicsit. Amúgy a szálloda minden szolgáltatását használhatjuk, egy szabály van csak, nekünk civilként is előre kell engednünk a vendéget, hiszen ő ezért nem kevés pénzt fizet.

A munka pedig nem lesz vészes, úgy látom. Szobafiú leszek, abból is az, aki beugrós, vagyis mindig ott segítek, ahol kell, nincs állandó szintem, szobáim. Ami pedig azért jó, mert mindenki részén kapok a borravalóból. A mi feladatunk, hogy a vendégek szobái mindig tip top állapotban legyenek. Az érkező vendégeknek mindig szépen hegyeket kell hajtogatni a paplanból és a törülközőből – ami azért vicces, mert kellett vagy két nap, mire az első paplan hegyem tényleg hegynek nézett ki. Viszont olyan jókat röhögtek a kolléganőim. De most már megy, gyönyörű hegyet formálok bármiből. A maradós vendégeknél persze nem kell hajtogatni, csak kicsit rendbe tenni a szobát, ha kéri. Úgy érzem menni fog ez. Főleg azért, mert a légkör leírhatatlan. A Robinson dolgozók egy hatalmas nagy csapat – melyről aktív facebook beszámolót kaphat mindenki, mint láthatjátok. Mindenki mosolyog és mindenki segít a másiknak, attól függetlenül, hogy melyik részre van beosztva, legyen szakács, szobalány, vagy táncos lány. Mi a Houskeeping vagyunk, ami mindig megkapja, hogy passzív a közös programokban. Hát idén nem így lesz. Én már voltam közös táncesten, és megyek focizni is. Peggy látja is, hogy aktív vagyok, ezért a közös akciókba is beszervez, tegnap például a napozóágyakat pakoltuk ki – de úgy, hogy mindenki egy emberként dolgozott, legyen recepciós, a clubigazgató titkárnője, vagy menedzser. Egy csapat vagyunk, és ezt itt mindenki fontosnak tartja. Holnap írok arról is, hogy milyen sokszínű itt a dolgozó gárda, lesznek vicces részek, ennyit elárulhatok. Most azonban egynéhány kép, és videó a Robinsonból/ról.

 Ez is meg volt, végig síeltem egy egész szezont, és most végre leírhatom, amit már december 6-a óta szeretnék: Épségben fejeztem be a szezont, sérülés nélkül. Szó mi szó, aggódtam, mert még a nyáron estem egy csúnyát biciklivel, és tört a karom, meg varrták a lábam. Na de happy end.

Igyekszem összeszedni a gondolataim, mert sok mindent szeretnék írni. Először is, zseniális volt az utolsó nap. Munka szinte semmi, viszont minden kolléga odahívott még elbúcsúzni, kezet fogni, beszélgetni még egy kicsit. Kell ennél több szeretet, vagy jobb alkalom a nyelvgyakorlása? Szerintem nem. Viszont nem jött be a tervem, hogy ma még jól kinézelődöm magam a hegytetőn, vagy csinálok egy utolsó napi fotót, mert egész héten iszonyat ködös, esős az idő. Amúgy megkockáztatom, hogy ma volt a legjobb síelni. Már senki sem volt a pályán – de tényleg – és elég hideg volt ahhoz, hogy igazán jót lehessen még csúszni. Sajnos az ónos eső miatt már nem volt kedvem sokat síelni, de az a kevés is jó volt. És a kevés alatt úgy 30 km-re gondolok.

Közben többen is kérdezték, hogy folytatom-e a blogot: még szép! Amíg otthon leszek, addig arról írok majd, hogy mi történik a nyáron egy sípályán, mert én sem tudtam, de sokan dolgoznak azért a  nyáron, hogy minden rendben legyen a téli szezonban. Aztán májustól meg ugye írok a nyárról. Mert teljesen jó kérdés volt, hogy mit is fogok csinálni a nyáron. Amint azt írtam már a Robinson Club Amadéban fogok dolgozni, mint Hausbursch. Ez annyit jelent, hogy kicsit szobalány is leszek, mert nekik is kell majd segítenek a munkában. Ahogyan a clubigazgató fogalmazott, támogatom majd a  munkájukat. Illetve ezen kívül a ház körüli teendőkben is segédkezek. Heti öt munkanapon, de ha akarok vállalhatok hatodik napokat is, ezt előre kell majd jelezni. Ami azért elég jó, mert a szobalányok után jár majd a Trinkgeld, és ha keveslem a pénzt, akkor bevállalok pár hatodik napot. Ha meg kirándulni akarok, hát meghagyom a két szabadnapot. Emellé pedig jár az ingyen szoba, mindennel, így mosógép használattal, szárítógép használattal, tv, net, ugye a hotel szolgáltatásai, meg az ingyen kaja. Mert múltkor írtam, hogy van személyzeti konyha. Igen ez nem volt világos. A legtöbb ilyen szállodában, nemcsak a személyzeti szálláson – mert a legtöbb esetben egy külön álló épület a személyzeti szállás – van egy konyha, ahol mindenki főzhet magára, hanem a hotelben van egy kisebb méretű konyha, ahol a személyzetre főznek. Na itt is van, szóval ingyen lesz a kaja is. Ez egyébként a hüttékben is így megy, maximum nincsen külön személyzeti konyha, hanem a rendes konyháról kapja a személyzet reggelit, ebédet, vacsorát.

Arra a kérdésre meg, hogy érdemes-e elindulni nyelvtudás nélkül, én sokakkal szemben mégis azt mondom, hogy nem. Én alapvetően kíváncsi ember vagyok, és szeretek kérdezni. Mutogatva meg elég nehéz. És nincs annál jobb érzés, amikor a helyiekkel beszélgetsz, és megdicséred az országukat, vagy érdeklődsz, beszélgetsz velük. És nem szégyellem leírni, hogy nem értem milyen vagyunk olyan lusták, hogy nem tanulunk egy nyelvet, főleg akkor, ha már az adott országban szeretnénk dolgozni. Na de ezen túl lendülve. Holnap reggel korán indulok haza, ami jó lesz, mert Hans jön értem, és a pályagéppel visz le. Izgi. Helga pedig százszor a lelkemre kötötte, hogy holnap mindenképp menjek még be elköszönni. Így mindezek után bevágódok Villám MCqueen-be, és nyomok egy kövér gázt hazáig.

Hogy milyen volt itt? Mutatok egy videót. (még több itt, az Absolut Park facebook oldalán)

 Először is, még február közepén történt, hogy teljesen felhúztam magam, hogy május 1-je keddre esik, így hiába munkaszüneti nap, én mégsem élvezem ki az előnyét, mert nekem a kedd a szabadnapom mindig. Aztán leesett, hogy május elsején már nem is leszek itt, most pedig ott tartok, hogy ma volt az utolsó szabadnapom, jövő hét hétfőn pedig megyek haza. Na de a mai szabadnapot nem is azért vártam nagyon, mert az utolsó, hanem azért, mert Helga jött értem fél 12-re és elvitt a Robinsonba bemutatni. És itt most megint úgy éreztem magam, mint aki álmodik. Írtam már sokszor, hogy mennyire kedves, de amit ma alakított, hát bele is szerettem. Odaértünk Helgával a clubba, és intézett mindent, a klubigazgató is máshogy fogadott, érezte, hogy kiváltságos vagyok. Beszélgettünk, aláírtam a szerződést, Helga persze ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, aztán a Hausdame körbevezetett minket. Hát a lélegzetem elállt, mert ez a hely valami csodaszép volt. Teljes luxus, amit a személyzet is használhat. Így a medencéket, a pihenőszobákat, ahol nem csak fotelek vannak, hanem franciaágyak a délutáni szundihoz (mindez csak a medencés résznél), de lehet használni a szaunát, ami nem egy kis kabin meg egy merülő medence, hanem hatalmas szauna rengeteg, gőzkabinnal, meg panoráma szaunával… Van hatalmas fitneszterem, külön kardiós résszel és külön súlyzós résszel, van színházterem… minden. Ezen kívül van még külön személyzeti konyha, meg külön személyzetis szállás is. Lélegzetelállító az egész. Aztán a clubigazgató meghívott minket ebédelni is. Hát ott is padlót fogtam. Önkiszolgáló a rendszer, de nem úgy, ahogy otthon a megszokott svédasztal. Körbemész, és amit megkívánsz azt a személyzet tálalja neked… nagyon kemény. Egyrészt bármennyit ehetsz, másrészt iszonyat jól készítik el a tálalást. Majd elköszöntünk, még beugrottunk pár helyre Helgával, hétfőn még kávézunk egyet, mielőtt hazamegyek, nyáron meg bringázunk. Mert mondta, hogy azt szeret ő is, és megbeszéltük, találkozunk a nyáron; ő is látogat, meg én is őt.