Először is, köszönöm szépen a tapsvihart, túl vagyok az első két hetemen, vérbeli szobalány lettem, és azt hiszem jó hír, hogy nem rúgtak ki. A téli szezontól eltérően ugyanis itt a szerződésben benne foglaltatik, hogy van két hét próbaidőszak, ami alatt vagy a végén azt mondhatják, hogy köszönjük szépen, inkább menj haza. Így járt Péter is, aki házmester volt, és az elmúlt két hét alatt mindenre csak panaszkodott, látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet. Az is igaz, hogy már hatvanéves volt, és német. Folyton azt mondogatta, hogy ő nem nő, hogy felmossa a folyosókat… hát mostantól nem is kell neki. Kicsit azért sajnáltam, mert jópofa volt az öreg, a maga módján. Tegnap kicsit el is volt kenődve, látszott rajta, hogy azért minden panaszkodása ellenére a pénzzel ő is számolt…

Na de a legutóbb ott hagytam abba, hogy elég színes a dolgozói gárda. Vannak itt mindenhonnan, spanyolok, portugálok, észtek, németek, sőt a konyhán egy ázsiai srác is. A szünetekben pedig kezdetét veszi a bábeli káosz, mindenki a saját nyelvén beszél, de mégis megvan a maga romantikája, mert egy nyelv, a német köt minket most itt össze. És mindenki kedves, nyitott, meg többnyire fiatal is. Míg a télen egy holland lányba – hosszú románc volt, emlékeztek, ugye? – addig most egy észtbe vagyok szerelmes. A lány amúgy a lakótársam, Christian munkatársa. Jah, igen – közben megjött Chris, egyenesen Nürnbergből, éppen az első szabadnapom estéjén. Ö az étteremben szervizes, és nem sokat zavarjuk egymást napközben, mivel ő reggel 8-től délután 3-ig, majd este héttől 11-ig dolgozik, ami inkább éjfél szokott lenni. Én meg ugye reggel héttől délután négyig. Viszont nagyon jó fej, nagyon megértjük egymást, így még örülök is, hogy együtt lakunk, mert sokat beszélgetünk , gyakran csinálunk közös programot. Hozzám képest fiatal, 22 éves, és rengeteget utazott eddig. Még 18 évesen kapott a szüleitől egy hátizsákot, amivel bejárta először Dél- Amerikát, majd az Egyesült Államokat, és végül Kanadát is. Összesen 2 év 2 hónapot utazott, miközben megtanult spanyolul, angolul, egy kicsit franciául. Ő javasolta, hogy vegyek képregényeket, és olvasgassam azt, mert nagyon könnyen lehet úgy nyelvet tanulni, így most képregényt olvasok németül, amit természetesen rögtön a német betűs Shakespeare összes követ majd.

Az ebédszünetekben tapasztalat nyelvi zűrzavarban nagy meglepetésemre hangsúlyos a magyar is. Én nem is gondoltam volna, de mint kiderült vagy 15 magyar dolgozik itt, majd még összeszámolom, hogy mennyi. Eddig sokat hallottam, hogy ez nem biztos, hogy jó, de mi itt nagyon összetartunk, aminek egyik kohéziós ereje, mint általában mindig, a jó magyar pálinka. Na persze nem csak iszunk, Gáborral például túráztunk egy jót, amikor szabadnaposak voltunk, de városnéztünk Bischofshofenbe is, kiegészülve kedvesével, Eszterrel, és barátaikkal, Laurával és az ő Robijával. Esténként pedig Gábor teraszán iszogatunk, ahol már Edit is aktív szereplője a hegyi, közösségi életünknek.

Még az első szabadnapomon elmentem bringázni is, itt nem messze található egy kis tó, a Jägersee. Nem mondom, megizzasztott rendesen, hiszen végig felfelé kellett tekerni. De ez a meglepetés várt Gáborral közös túránkon is, vagy két órát mentünk, nyílegyesenes fölfelé. Összesen 14 km-t gyalogoltunk, de közben ittunk hegyi forrásból, láttunk mormotákat fogócskázni, és még hóban is gyalogoltunk. Egy dolog maradt csak, mégpedig a csúcstámadás. De ami késik, nem múlik – főleg azért, mert az az apró malőr fordult elő, hogy nem találtuk meg a felfelé vezető utat.

A munka is egyre jobban megy, már egyedül csinálom a szobákat, és egyre ügyesebben. És tényleg van borravaló, 5-10 eurókat szoktak hagyni az asztalon, s volt már olyan is, hogy kísérőlevéllel együtt, amiben megköszönték, hogy mindig olyan szépen volt a szobájuk rendbe rakva…

Írtam már, hogy ahol dolgozom a Robinson Club. Most már azt is tudom, hogy miért ez a neve: a klub jelző nem véletlen ugyanis. Itt a vendégek egy erős klubérzést kapnak, amiben aktív szerepet játszanak a dolgozók is. A héten például az egyik napon este hétkor a Houskeeping várta a vendégeket vacsoránál, mert fontos, hogy a vendégek megismerjék azokat az embereket, akik minden nap a szobájukban járnak – ugye, mert fontos a bizalom megléte. Ezen az estén tehát együtt vacsoráztunk a vendégekkel, a nagy, és rendkívül szép étteremben, s mi is rákot ettünk, meg a többit… ahogy azt illik.

Mivel tegnap lementem Eszterrel és Laurával kondizni, és izomlázam van, ezért mára a szövegből ennyi, de cserébe itt egy csomó kép! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.