Oké, értem én, hogy nincs is tavasz, de akkor mégis miért érzem magam mindig fáradtnak? Na jó, lehet az esti műszak miatt, meg mert folyton esik az eső. Most például kifejezetten hideg van, mintha ősz lenne. Erről jut eszembe, hogy mindjárt augusztus lesz, aztán hipphopp vége a nyárnak, majd tényleg jön az ősz. Kíváncsi leszek, hogy milyen is az itt. Mivel már hosszú ideje Spätdienstben vagyok, ezért a munkáról sok újat nem tudok írni, hiszen ugyanaz a mókuskerék, bár a héten két napot rendesen dolgoztam, nappal. Meg is voltam keveredve, hogy hol is vagyok. De sokkal jobb volt, hiszen míg este tök egyedül vagyok, addig nappal a kollégákkal mész ebédelni, és együtt mész haza velük négykor, és pihensz egy sörrel a kezedben valamelyik nyugágyban, leginkább Gáborék előtt. Jut eszembe, Eszterrel és Gáborral múltkor beléptünk a paradicsom kapuján. De még mielőtt elmesélném, hogy merre kirándultunk, egy másik izgalmas kirándulóhelyről kell beszámolnom, ahova meg Laurával, Katival, Robival és Janival mentünk el. Talán Jani volt az, akivel a folyosón összefutotta, és újságolta nagy hévvel, hogy megyünk valami vízeséshez. Persze, hogy benne voltam, hiszen kirándulni jó dolog, plusz minden érdekel aminek köze van valami vízhez. A cél pedig a St. Johann melletti Liechtensteinklamm-i szurdok volt. Hát gyerekek, az valami hatalmas élmény volt. Gyönyörű az egész. Pallókon, keskeny ösvényeken, barlangokban kell menni, miközben olyan látvány tárul a szemünk elé, hogy hihetetlen. Élveztük is rendesen, hiszen sohasem jártunk még ilyen helyen. És bár a vízesés nem volt nagy szám, azért egy kirándulást megér dolog. Én például vettem ott egy jó kis túrakalapot, amit hordok is mindig, ha túrázni megyek. Így rajtam volt a Dachstein Skywalkra tett túránk alkalmával is.Az egész úgy kezdődött, hogy Gáborral el akartunk menni biciklizni, ám kicsit náthás volt, tehát kellett keresni valami kímélőbb programot. Húgom pasijától hallottam először a Skywalkról, és tudtam rögtön, hogy ide azonnal el kell mennem. Így Gáboréknak is bedobtam az ötletet, és bár Eszter még bepróbálkozott a kapruni gáttal – ami szintén jó kis program lesz valamikor – Gáborral minket már hat lóval sem lehetett volna visszatartani. Fejben már az égi kilátón voltunk.  Bevágódtunk hát Villámba, és elindultunk. Izgatottak voltunk, de még nem is tudtuk, hogy mi vár ránk. Aztán Schladmingnál egy király kis szerpentinen mentünk fel, és akkor már nagyon vigyorogtunk, hogy ez bizony nagyon jó lesz. Majd elérkeztünk egy kapuhoz, ami a Skywalkhoz vezető útra engedett fel, fejenként 6 euróért. Behajtottunk, és akkor már nem bírtuk ki, rá kellett gyújtanunk. Egy hosszú, szerpentines szakaszon baktattunk fel, amelyen a kanyarokban, amikor rálátás nyílt, megláttunk a kilátót, a hegy tetején. Úristen, ez nagyon jóóóóóó, kiabáltuk, mindhárman. Közben meg izzadtunk, mert volt vagy harmincpár fok, plusz Villám fűtése is ment, hogy kicsit hűtsem a motort, hiszen nem egyszer kellett visszakapcsolnom egyesbe, olyan meredek utakon mentünk fel. És akkor elértünk a lift parkolójába, ahonnan még durvábban nézett ki az a magasság, ahová éppen felmenni készültünk. De innen már nem volt visszaút, gyorsan megvettük a jegyeket (fel-le 32 euró), és már bent is voltunk a kabinos liftben, és mentünk felfelé. Ott pedig még egyszer leesett az álunk, mert fent annyi hó volt, mint télen, és egy egész síparadicsom tárult elénk, síelőkkel és snowboardosokkal. Szólni sem tudtunk, csak felvettük a pulcsit, kabátot, és mentünk, amerre láttunk. Túrázni a hóban, lenézni a kilátóról, valami leírhatatlan élmény volt. Megnéztük a Jégpalotát, és megfogadtuk, ide visszajövünk, és megmászunk pár hegyet. Sajnos most nem készültünk úgy, mert a fene sem gondolta, hogy itt ilyen csodálatos táj vár ránk.

Úgyhogy most beszéljenek helyettem a képek!