Nincs is jobb alkalom a blogolásra annál, hogy két nap és karácsony van. Sokan kérdezik, hogy nem rossz-e az ünnepeket távol a családtól tölteni. Persze a válasz az, hogy de. Viszont ezzel a külföldi munkára vállalkozóknak bizony számolniuk kell. A jó hír viszont, hogy nekem például egyáltalán nincsen rossz kedvem emiatt, hisz mielőtt kijöttem volna, gyorsan karácsonyoztam egyet a családdal. A másik, ami miatt pedig egyáltalán nem szomorkodom, hogy így elkerülhetem a plazakban dübörgő Jingle bellst, a betlehemesek nem akarnak lehúzni egy kis adománnyal, hála istennek világvége szektások sem zargattak az elmúlt napokban. Itt a hegyen tökéletes nyugalom van. Nem türemkednek az arcomnak a hatalmas sales táblák, és senki sem akar rám sózni semmit, amitől biztos boldogabbak lenének a szeretteim. Így a kérdésre a válasz: nem bánom, hogy most itt élek a hegyen, távol a családomtól, mert karácsonyozni bármikor tudunk. Na meg persze ez már nekem kicsit az otthonom is – jó néha elbújni a világ végére, és ott élni, távol mindentől. Persze még mindig lejárok kamaszkorom egyik legszebb nyarának emlékeit felidézni Kleinarlba, mert akár akarom akár nem, visszahúz a szívem. Próbáltam én elszökni, kizárni az életemből, de rá kellett jönnöm, ez nem így megy. És azt hiszem akkor most erről bővebben is írnom kell, hiába akartam a nyáron ezerszer, akkor még nem ment. Igen, jól érzitek, egy lányról van szó. De nem csak egy lányról, hanem életem eddig legkülönlegesebb élményéről, a legkedvesebbről. Igen ám, de úgy hozta az élet, hogy próbára tesz. Mert nem elég, hogy nagyon megszerettem ezt a lányt, közben a barátja is a barátom lett, és mert nem szeretem a háromszögeket, ezért meghoztam életem egyik legnehezebb döntését, és nem maradtam lent a faluban, hanem visszaigazoltam a hegyre. Azt gondoltam ugyanis, hogy így talán nem okozok fájdalmat senkinek, akár mi is lesz a folytatás. A srácot megbántani semmi esetre sem akartam, viszont folyton ott motoszkált bennem, ez nem mehet így tovább. Ő vár rám, én meg inkább elbújok. És hát a sors keze megint nem hagyta, hogy én intézzem a dolgaim. Könyörtelenül piszkált bele, és intézte el, hogy napjaim boldogok legyenek, akármilyen nehéz is ez most. És csak hiszem, hogy egyszer ez a srác is megérti, ennek így kellett történnie. Mert ez nekünk most így jó. Hiába akarok én megmagyarázni bármit, egyszerűen nem megy, ez így lett egyszer csak. Hiába fojtottam el egész nyáron, hiába küzdöttem ellene. De megbánni most nem tudom, mert ez jó. Mert ezt a lányt én nagyon … 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.