Más itt az élet, itt Ausztriában. Amikor elindultam, akkor elsősorban a munka miatt tettem, meg amiatt, mert itt sokkal jobban lehet keresni, ergo élni is. Több a fizetés, és ugye, amit már sokszor mondtam, hogy teljesen ingyen lehet élni. De most mégsem erről akarok írni. Hanem arról, hogy teljesen máshogy viselkednek itt az emberek. Épp Zsoltival beszélgettünk erről a teraszon, egy sör és a még mindig elképesztően szép kilátás, a hegyek ölelésében.  Mindketten alkalmazottként dolgoztunk otthon, és mégis a harmadik szezon után is a röhögés fog el mindkettőnket, hogy itt kint mennyire más alkalmazottnak lenni. Itt tök más a főnök alkalmazott viszony. Zsolti a szemben Hüttében, a Winklalmban dolgozik, én meg ugye a Shuttlebergnél. Az első dolog amiben mindketten egyetértettünk, hogy míg odahaza egy szállodaigazgató elsősorban manager, addig itt sokkal inkább házigazda. És emiatt jobban is megy a bolt. A másik, hogy míg odahaza egy alkalmazott maximum bocsánatkérés szándékából mer a főnökével beszélgetni, addig itt simán leülsz a főnököddel sörözni… úgy, hogy neki annyira tele van a zsebe, hogy azt a két kezeden is igen sokáig kellene számolnod, mennyire is. Mégsem az érdekli, hogy a legújabb hetes béemvéből ugrik e ki a bolt előtt, hanem hogy mennyire király traktorral csapatni fel a hegyre. Gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni a főnököd tőled. Más értékrend szerint élnek. És eszerint bánnak a dolgozóikkal, például ha egy feladattal bíznak meg, akkor mindig udvariasan teszik, és azzal kezdik, hogy bitte, wenn du Zeit hast. Ha kész vagy, akkor pedig megköszönik, megdicsérnek. És ettől tök más az egész. De ezt beszéltük Mátéval is, aki pedig mint már korábban mondtam, itt liftes. Nálunk mindenki tudja, hogy kik a vezetők. Ha mondanak valamit, akkor az a szent írás. De egyszer sem láttunk olyat, hogy bármelyik vezető felemelte volna a hangját, vagy utasított volna bárkit is… Mindenki tudja mi a dolga, ki a főnök. Éppen ezért tök más a hangulat a főnök beosztott között. Ezért fordulhat elő, hogy ha egy vezetővel liftezek, akkor simán eldumálgatunk bármiről, és szívesen válaszolnak a kérdéseimre, mert be kell vallanom nagyon szeretek kérdezni. A liftekről, a szezonról, arról, hogy jól megy-e a biznisz, vagy sem. Valahogy tök más az egész. Más érzés, amikor együtt síelsz a milliárdos Mariával, a tulajjal, és más amikor együtt kávézok Helgával, a személyzeti főnökkel. Máshogy élnek, és máshogy gondolkodnak. És a legszomorúbb, hogy egészen addig el sem hittem a nyugatról szóló meséket, míg meg nem láttam, hogy itt még a káposztás rétes is háromszor akkora, mint otthon.

Aztán a másik, az élet a hegyen. Valahol még mindig azt mondom, hogy ez a paradicsom, de hát … Ki ne látta volna Leonardo di Caprio Part című filmjét.  Szóval a konfliktus mindenhol felüti a fejét.  Hát itt nálunk is, mégpedig pont a konyhában. Már tavaly is voltak viták, hiszen a konyha nagyon szép és modern, de többen használjuk. És bár nem nehéz betenni a szennyes tányért a mosogatógépbe, előfordul, hogy mégsem sikerül. Így az egyik síoktató sem él túl gyakran ennek a hobbinak, ezért már szóltam is neki, hogy mindig rendet kell magunk után tennünk a konyhában. Na de tegnap a szomszéd hüttében dolgozó szakács srác kopogtatott az ajtómon, hogy a síoktatónk már megint hatalmas rendetlenséget hagyott a konyhában. Ezért ő megbüntette, és mindent az ajtaja elé pakolt, ha már a konyhában neki kellett az előkészítő pultot letakarítania. De még fél perc sem telt, őrjöngve rontott be a konyhába a sióktató barátunk… majd ők ketten elkezdtek osztrákul ordítani egymással. De ez sem tartott sokáig, mert két másodperc sem tellett el, síoktató barátunk neki esett a szakácsnak, és én ugrottam közéjük, hogy szétválasszam őket… de akkor úgy éreztem, hogy legalábbis egy „ZS” kategóriás verekedős filmben vagyok, ahol épp két pankrátor rúgja és üti egymást. Persze a pofonból én is kaptam, de legalább ők nem verekedtek tovább. Béke ettől még nem lett, és még mielőtt a hütte főnök szól, hát gyorsan írtam Helgának, hogy mi történt. Ennek két következménye lett. Hogy reggel a kasszában a lányok megpuszilgattak, látván a monoklim… a másik, hogy Síoktatónkkal beszélt ma Helga, és aki nem túl kedvesen fogadott ma délután - mármint oktató barátunk.  Ennek a végeredménye az lett, hogy töketlennek nevezett, mire én megmutattam neki, hogy bekaphatja… és ezt szó szerint mondom.  

Hát így élünk mi a hegyen…

De azért pár fotó most is jön, hogy csak király itt lenni, na meg ugye a rétes... :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.