Na jah. Éppen éjjel 2:25 van, és blogolok, hát milyen is lenne kamaszkorom egyik legszebb nyara. Na persze sejthetitek, pláne ha ezzel magyarázom azon mulasztásom, hogy fene tudja már mikor is posztoltam friss bejegyzést. Magyarázatként szolgáljon, hogy ezelőtt fél órával még Tequilát akartunk inni Janival, de fajtáját tekintve csak ezüst volt kéznél, otthon meg gyümölcsből csak narancs, így maradt a pálinka, biztos, ami biztos. No de elég is a felesleges szócséplésből, most, hogy pótoljak, hosszan írok.

Éjjel egy óráig voltam Spätdienstben, így volt időm gondolkodni azon, hogy mit is írjak, mivel alig 150 vendég mellett kicsit lazábbak most a munkanapjaink. És hogy a címre is visszatérjek, tényleg ez kamaszkorom egyik legszebb nyara. Valahogy – és mivel véletlenek nincsenek – a sors jó helyre sodort. Mert hát az ember életét mindig a környezete határozza meg. Ugye? Fontos, hogy hol laksz, kik a szomszédjaid, kikkel találkozol az iskolában, vagy a munkahelyen, kikkel szocializálódsz. Ezek mind iszonyat fontos dolgok, hiszen ezek az emberek lesznek a barátaid, velük beszélgetsz, iszol meg egy sört, reggel egy kávét, vagy éppen túrázol, és eszel csúcs csokit, vagy vészeled át azt a végtelennek látszó szezont, amit mondjuk Ausztria egy zsákfalujában dolgozol végig.

Úgy érzem, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert az általános iskolából, a gimiből, és mivel két főiskolára is jártam, bár csak egyet fejeztem be, és így újságíró és nem tanító lettem … szóval a főiskoláról is vannak jó barátaim. Valahogy mindig jó helyen voltam, akkor és ott, volt az kollégium, albérlet, vagy a sarki kocsma. Aztán a szerkesztőséget a síléc váltotta fel, most pedig épp Kleinarlban, egy piciny osztrák faluban élek. Persze ezzel még mindig nem magyaráztam meg, hogy életem első osztrák nyara miért érdemelte ki, hogy kamaszkorom egyik legszebb nyara lehessen. De talán már sejtitek is. Igaz még én sem tudtam, hova is indulok el, amikor május közepén visszajöttem a hegy túloldalára, a jó nevű szállodába. Fogalmam sem volt, hogy kikkel találkozom majd itt, mi vár rám, pedig már egy szezonon túl voltam, több mint négy hónapig éltem külföldön, amire oly sokan vágynak, és amitől oly sokan félnek otthon. (Pedig csak elindulni nehéz.) Mégis az ismeretlenbe és egyben a rég nem látott ismerőshöz indultam el, félve is, meg várva is, mit is hoz a nyár. Akkor nem is gondoltam volna, hogy lesznek még rajtam kívül magyarok, és az őszintét megvallva nem is kívántam, hogy legyenek rajtam kívül magyarok. A hegyen már megszoktam, hogy csak osztrák kollégáim vannak, és valahogy ez jó is volt. De aztán az első napon megláttam a Housekeepinges dolgozói listán, hogy jó pár vitathatatlanul magyar név sorakozik még az enyémen kívül. És bár nem örültem neki, mégis megnyugodtam, hogy ha segítség kell – hiszen még sosem dolgoztam szállodában -, akkor lesz kihez fordulnom. Először Noémivel és Edittel találkoztam, mi hárman együtt kezdtünk. Egyikünk sem ismerte a másikat, így nem is csoda, ha lestük egymást, vajon milyen lehet a másik. Természetesen mindenki előítélettel indul a másik szemében, hiszen abból csalódás nem lehet. Viszont az első perctől segítettük egymást, én fordítottam Noéminek, Edit meg elmagyarázta, ha kellett nyolcvanszor is, hogy mi merre van, milyen rendszer alapján kell dolgozni. Itt éreztem először, hogy nem lesz itt gond, még ha nem is ismerjük egymást, de összetartunk majd. És azt hiszem, ha ez nem lett volna, akkor igen nehezen indult volna a nyári szezonom, mert kiigazodni egy hatalmas szállodában az első pillanattól hát igen nehéz. Sok ajtó, sok emelet, rengeteg folyosó, és egy hatalmas káosz, ami a fejemben kialakult. Aztán meghallottam, hogy jön még két magyar, Eszter és Gábor. Na gondoltam magamban, ők minden bizonnyal Miss és Mr. Housekeeping lesz. És nem tévedtem. Csöppet sem voltak szimpatikusak, Mr. Jóképű és Jóképűné. Aztán megkaptam az aznapi beosztásom és elindultam (volna), de fogalmam sem volt melyik ajtón, és hova is. Eszter meg nevetve útba igazított, és mondta, hogy hamar bele jövök majd. Majd másnap Gábor volt a mentorom, és rengeteget segített, itt éreztem, hogy nem lesz gond velünk, akár meg is szerethetem őket. Most meg ott tartunk, hogy egy iszonyat jó banda jött össze. Együtt kirándulunk, hódítunk meg csúcsokat, megyünk el ebédelni a szomszéd faluba, vagy beszélgetünk hajnalig. Igen, akár emiatt is lehetne ez kamaszkorom legjobb nyara, de csak emiatt még nem érdemelné ki a címet, hiszen ehhez hasonló dolgok azért már történtek velem. Ismerkedtem már meg jó emberekkel, botorkáltam már haza többed magammal, vihogva a reggeli napfelkeltében is. Egy valami mégis más. És nem csak a pénz, amiből itt mindenkinek jóval több van mint a magyar átlagnak, hiszen itt is előfordul hogy öten szívunk el egy cigit… Nyilván a pénz sok gondot levesz a vállunkról, sőt, nekünk azzal sem kell törődnünk, hogy mennyi lesz hó végén a villany vagy a vízszámla, hiszen teljesen ingyen élők vagyunk, még csak azt sem tudom, hogy mennyibe kerül egy zsömle, vagy egy kiló csirke szárny. Viszont itt mindannyian messze vagyunk az otthontól, a családtól, és éppen ezért csak egymásra számíthatunk. Ezért fontos, hogy összetartunk, hogy összetartsunk. Viszont ennek eredményeként, és mert azért igyekszünk magunkat jól érezni, egy felejthetetlen nyarat hagyok magam mögött. És éppen ezért volt nehéz döntés, hogy visszamegyek a hegyre. De az élet megy tovább, és ahogy eddig is, most is sodródnom kell, máshogy nem éri meg. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.