Kicsit több mint egy hónap telt el az utolsó posztom óta, vagyis eltelt az otthon töltött kis szabadságom, és újra kint vagyok, már megint az osztrák hegyek ölelésében élem az életem. Mivel iszonyat gyorsan repült el az otthon töltött idő, ezért most pótolnám be a hegyi életem lezárását taglaló bejegyzést is.

Április 15-én már teljesen egyedül maradtam a hegyen, mindenki elhúzott haza, ahogy letelt a munkaidő, de én csak másnap indultam. Egyrészt, mert megint havazott, és se kedvem nem volt szakadó hóban, szürkületben majd sötétben vezetni, másrészt meg sehogy sem álltam az összepakolással. Izgalmas volt, mert a fene tudja hogyan, de több cuccom lett, mint amivel kiindultam. Sok fejtörés, és bőrönd elrendezési logisztika után végül azt hiszem semmit sem hagytam ott. Április 16-án reggel Hans jött értem a pályagéppel, mert még annyi hó volt, hogy csak azzal tudtak levinni a kocsimhoz. Képzelhetitek, hogy minden perc egy-egy órának tűnt a hegyen eltöltött négy és fél hónap után, s alig vártam már, hogy megöleljem a családom, találkozhassak a barátaimmal. Ehhez képest még bementem Helgához egy kávéra, mégiscsak illik elköszönni. Beszélgettünk, de már indultam volna haza, minden kedvessége ellenére. És akkor mondtam, hogy minden sí cuccot otthagytam szépen letisztítva, mire csak annyit mondott, hogy akkor majd decemberben visszakapom. Mert ugyan megkaptam az ajánlólevelem, de zavaromban el sem olvastam – pedig benne volt egy nagyon szép ajánlás, és az, hogy visszavárnak a télre. Ez nagyon jól esett, és természetesen vissza is megyek.

Majd jött egy hónap felhőtlen boldogság, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nagyon sok jó barátom van, és a haza utat konkrétan végig telefonáltam (persze kihangosítóval!), mert már mindenki nagyon várt. Még Győrbe bementem megnézni egy Mondeót, aztán egyenesen haza. A mondeót még kint néztem ki magamnak, de aztán Villám annyira jó állapotban volt, hogy a szerelőmnek egy csavarkulccsal sem kellett hozzányúlnia, így fájt volna a szívem elengedni. Inkább felkészítettem a nyárra, kapott biciklitartót, meg szép felnit…

És hipp hopp máris május 18-a lett, az utolsó estém otthon. Nagyon nehéz szívvel indultam vissza, mert nagyon jó volt otthon, de közben tudtam, hogy itt, Kleinarlban is jó lesz, jónak kell lennie. Na meg ugye a pénz. Mert az elmúlt egy hónapban olyan anyagi biztonságban voltam, mint már régen nem. És ez valami iszonyat jó érzés volt. Ezért megéri itt Ausztriában dolgozni.

Na de akkor most a Robinsonról! Annyi tudtam róla, hogy nagyon jó hely, a világ több pontján megtalálható, így Ausztriában, Svájcban, és például a Maldív szigeteken is. A legégetőbb kérdés mégis ilyenkor az, hogy milyen a szállás és a kaja. Mert ugye mégiscsak több mint öt hónapot töltök majd itt. És az egy dolog, hogy dolgozni kell, de a munka utáni időt azért kényelmesen szeretné eltölteni az ember. Nagyjából ezek a gondolatok jártak a fejemben az ide út alatt, meg az, hogy van annyi pénzem, hogy vígan kihúzzam a következő téli szezonig otthon, ha esetleg nem tetszik itt. Persze ez csak egy vészterv, az elsődleges terv, hogy jól dolgozzak itt, egyre jobban beszéljem a németet, és lépkedjek felfelé a ranglétrán.

Az első változás az volt, hogy Helga hiába mutatott be a Hausdame-nak, mert egy új jött a helyére, Peggy. De gyanús, hogy minden információt megkapott mindenkiről, mert nagyon kedvesen fogadott, gyorsan elintéztük az adminisztrációs dolgokat, majd vacsorával kínált, és megmutatta a szállást. Ugye?, a két legfontosabb dolog. A kaja jó, bármikor lehet enni bármit, ezért ezzel vigyázni kell majd. A szállás pedig: szintén jó, de!, én újoncként párban lettem elhelyezve, bár még nem érkezett meg a lakótársam, kíváncsi leszek erre, mert már rég nem laktam együtt senkivel, lakótárs szinten. De nem hiszem, hogy gond lesz ezzel, mert elég szépek, és jól felszereltek a szobák. Persze én alap szobát kaptam – de nem panaszkodom  -, mert vannak terasszal ellátottak is, amit irigylek kicsit. Amúgy a szálloda minden szolgáltatását használhatjuk, egy szabály van csak, nekünk civilként is előre kell engednünk a vendéget, hiszen ő ezért nem kevés pénzt fizet.

A munka pedig nem lesz vészes, úgy látom. Szobafiú leszek, abból is az, aki beugrós, vagyis mindig ott segítek, ahol kell, nincs állandó szintem, szobáim. Ami pedig azért jó, mert mindenki részén kapok a borravalóból. A mi feladatunk, hogy a vendégek szobái mindig tip top állapotban legyenek. Az érkező vendégeknek mindig szépen hegyeket kell hajtogatni a paplanból és a törülközőből – ami azért vicces, mert kellett vagy két nap, mire az első paplan hegyem tényleg hegynek nézett ki. Viszont olyan jókat röhögtek a kolléganőim. De most már megy, gyönyörű hegyet formálok bármiből. A maradós vendégeknél persze nem kell hajtogatni, csak kicsit rendbe tenni a szobát, ha kéri. Úgy érzem menni fog ez. Főleg azért, mert a légkör leírhatatlan. A Robinson dolgozók egy hatalmas nagy csapat – melyről aktív facebook beszámolót kaphat mindenki, mint láthatjátok. Mindenki mosolyog és mindenki segít a másiknak, attól függetlenül, hogy melyik részre van beosztva, legyen szakács, szobalány, vagy táncos lány. Mi a Houskeeping vagyunk, ami mindig megkapja, hogy passzív a közös programokban. Hát idén nem így lesz. Én már voltam közös táncesten, és megyek focizni is. Peggy látja is, hogy aktív vagyok, ezért a közös akciókba is beszervez, tegnap például a napozóágyakat pakoltuk ki – de úgy, hogy mindenki egy emberként dolgozott, legyen recepciós, a clubigazgató titkárnője, vagy menedzser. Egy csapat vagyunk, és ezt itt mindenki fontosnak tartja. Holnap írok arról is, hogy milyen sokszínű itt a dolgozó gárda, lesznek vicces részek, ennyit elárulhatok. Most azonban egynéhány kép, és videó a Robinsonból/ról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.