Itt a Shuttlebergen is elért a farsang, aminek őszintén szólva nem teljes szívemből örültem, hiszen úgy terveztem hétfőn este blogolok… aztán először azért is maradt el az újabb bejegyzés, mert Máté addig nyaggatott, míg rá nem vett, hogy aludjak náluk és sörözzünk, lazuljunk… Mondanom sem kell, amilyen nehezen egyeztem bele – leginkább a hatodik napom és annak fáradalmai tartottak vissza – olyan király estét zavartunk le. Tényleg adtunk neki, és teljesen kikapcsoltunk, vagy három órán át ültünk a szabadtéri Jakuzziban és söröztünk, lazultunk, dumálgattunk. Jó kis este volt – tessék Máté, igazad volt. Aztán még mielőtt rábólintottam volna erre, hívott fel Ferdinánd a három vezető egyike, és kért meg, hogy dolgozzak kedden, a szabadnapomon is. Persze igent mondtam, és rögtön Máténak is, hiszen a hetedik munkanapom előtt így már nem is volt kérdés, hogy iszogatni, lazulni kell. Kedden ugyanis Farsang volt, így hatalmas ember massza a pályán… fárasztó nap volt egyben, és olyan amin érdemes melózni. Hiszen mindenhol vigyorgó emberek, bohócok síeltek a pályán. Vicces volt, na meg persze jó sok melóm volt, de hát azért van egy rabszolgám, hogy segítsen… Aztán végül csütörtökre kaptam vissza a szabadnapom, vagyis nyolc napot toltam le egyben, ami azt jelenti, hogy szerda este jöhetett a jégzselé, képzelhetitek egymás után nyolc nap saccper napi negyven km-t lesíelni, éreztem a lábam rendesen. De persze közben iszonyat élvezem, a fene gondolta volna mondjuk két évvel ezelőtt, amikor még a szerkesztőségi székemben írtam, hogy ma meg úgy telnek a napjaim, hogy szívesebben hordok télen síbakancsot, mint cipőt, hogy mindennap negyed órával később, hogy felkeltem már síelek, hogy többet síelek, mint gyalogolok… még ma is alig hiszem el. A  múltkor például felvettem a szobámban a síbakancsot, kiléptem az ajtón és síléc fel, majd egészen az autómig síeltem le… hihetetlen még mindig, hogy lusta vagyok két métert is sétálni, amikor mehetek sível is.

Aztán van valami, ami fel sem tűnt eddig, pedig … Mégpedig az itteni munkatársak primitívsége, ami talán egy világszintű problémához vezethet és ami egyre több helyen nagy gond. Jennyt, a svéd kolléganőm egyre jobban megkedvelem, aminek oka, hogy egyre több időt töltünk együtt, és egyre többet beszélgetünk. Első ránézésre egy szeleburdi kis csitrinek tűnt, de közben kiderült, hogy tud komoly is lenni, és nagyon is érzékeny. Valamelyik nap kicsit szomorú volt, hát megkérdeztem mi a baj. Jenny pedig elmondta, hogy nagyon bántja, hogy a legtöbb kolléga csak arról tud beszélgetni, hogy kivel, mikor és mit csinált… értem itt a szexre való utalásokat. és tényleg, igaza volt, hiszen én is hányszor megkaptam már az ehhez hasonló kérdéseket. Hányszor kérdezték meg, ha láttak Kleinarlban Eszterrel, hogy na mi volt az éjjel. Persze kérdezték ezt más szavakkal. És hányszor kérdezték ezt meg Mátétól is, persze nem túl finoman. És Jenny pedig minden nap megkapja. És ez igen közel van azokhoz a kérdésekhez, amik nem valók egy munkahelyre. És igen, ez zavarja Jennyt, és igen ez komoly kérdés, mindenhol. És engem is idegesít, és Mátét is, mert ez primitívség. Persze Jennyt is azzal tudtam csak nyugtatni, hogy ezek az emberek falusi népek, igazából nem túl műveltek, nem történik velük túl sok minden, ez izgatja a fantáziájukat.

Na de, azért boldogság van, mert gyönyörű helyen élünk, nézzétek csak!

(fotók a Shuttleberg facebook oldalról)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.